A DINÓ
Jó későn érkeztünk a vízre, már este fél nyolc körül járhatott az idő, de a tűző nyári nap, mintha erről tudomást se vett volna, pokolian melegített tovább. A víz gyönyörű volt. Tükörsima. Még csak szellő sem lengedezett, minden apró mozdulat látszódott rajta. A busák jó bent, talán 80-100 méteren mutogatták magukat hatalmas csobbanásokkal. Persze ez mit sem zavart, míg lányom a kaját, italt rendezte, én az etetőanyagot kevertem be, és etettem is a szokásos 15-20 méter távolságomba. És a lányomnak is dobtam pár marék etetőanyagot a majdnem móló tövébe, a keményebbre hagyottból. Mire én odajutottam, hogy készenlétbe került a három busázó felszerelés, a lányom már a keszegeket röptette ki a vízből.
Jó későn érkeztünk a vízre, már este fél nyolc körül járhatott az idő, de a tűző nyári nap, mintha erről tudomást se vett volna, pokolian melegített tovább. A víz gyönyörű volt. Tükörsima. Még csak szellő sem lengedezett, minden apró mozdulat látszódott rajta. A busák jó bent, talán 80-100 méteren mutogatták magukat hatalmas csobbanásokkal. Persze ez mit sem zavart, míg lányom a kaját, italt rendezte, én az etetőanyagot kevertem be, és etettem is a szokásos 15-20 méter távolságomba. És a lányomnak is dobtam pár marék etetőanyagot a majdnem móló tövébe, a keményebbre hagyottból. Mire én odajutottam, hogy készenlétbe került a három busázó felszerelés, a lányom már a keszegeket röptette ki a vízből.
Újabb felhős etetés, és repültek a botok a helyükre. Rájuk még egy kevés lötty. És a lánykámnak is újabb keszegcsalogató, de minthogy most már áttért vízfenék közelben a bodorkákra, ezért még tömörebb etetőanyag gombócokkal segítettem a horgászatát.
A víz még mindig csodás, szinte sajnálom, hogy jön az este, s kicsit átkozom is magam, hogy nem jöttünk előbb. A busák szépen közeledtek, egyre közelebbi loccsanások, kifordulások jelezték útjukat. Az órára pislantva 40-50 perce érkeztünk, alakul, lesz itt hal, gondoltam magamban.
Alig bontom ki a kabala söröcskémet, már egy gyönyörű példány ott fordul ki talán két méterre az úszómtól. Feszülten figyelünk, és várunk, mert közben észrevettük, hogy a "dinók" is vannak már. Szájuk mozgása apró ritmikus karikákat varázsol a tükörsima vízre, ahogyan az etetőanyag felhőben habzsol. Közben lassan előhalászom a világító rudacskákat. Majd finoman a busáktól legtávolabbi botot ki is húzom.
Ahogy mozdítom, mintha ördög moccant volna a vízben, hatalmas burványok jelzik, hogy itt a csorda.
Miközben szerelem a botot, egyszer csak a lányom izgatottan felkiált:
- Apa! Ott van!
Felkapom a tekintetem, de az úszók még mozdulatlanul állnak. Kicsit kétkedve bámulom őket.
- Ezen itt! - mutat a lányom, a hozzá közelebb eső úszóra - Láttam ahogy odafordul, nagyon nagy!
Reflexszerűen helyezem a kezem a botra, és nem is hiába, kettőt loccsan az úszó majd megindul kényelmesen.
Ráhúzok, s érzem is azonnal, hogy nem aprócska fehér busa, ez bizony pöttyös! S ahogy fordul kicsit balra, már a súlyát is érzem. Iszonyat nagy lehet. Közben a bot akkorát görbül, hogy a botvég már majdnem a vizet verdesi, miközben két kézzel kapaszkodom bele ki ne tépje a kezemből. Sikerül is visszafordítanom, de ezzel csak azt értem el, hogy nekiiramodott a nyílt víznek. A fékem jó szoros, alig reccsen meg, kevéske zsinórt adva a halnak. De most nagyon húz, komoly erőfeszítés tartani a botot, de az enyém érzem. Nem tudja a 32kg teherbírást szakítani úgyse, a bot meg az öreg orosz, viharvert botocska, sok kapitális csuka, ponty próbálkozott már vele sikertelenül. Ekkor valami olyan történik amit még nem tapasztaltam. Mikor épp kritikusnak érzem már a helyzetet olyan erősen rohan befelé, egy akkorát rúg a farkával, hogy szinte engem is magával ránt, de abban a pillanatban be is lazul a zsineg.
Döbbenten állok, leakadt - gondolom - és húzom kifelé a szereléket. Ahogy a lassú alkonyatban kezembe veszem a szereléket, látom meg: nem leakadt, elszakította 35ös fonott zsinórt. Kicsit keserű szájízzel nézzük a lassan elcsitult vizet.
- Ez elment - mondom. Mire a lányom:
- Nagyon nagy volt.
- Az. - válaszolom tömören. Lerakom a botot, és elkészítem a már félkészén állott botot az éjszakai horgászatra. S már lendítem is. Meghúzom a sört, és már mosolyogva, de még remegő kezekkel, mondom:
- Na, akkor kezdhetünk pecázni!
ÉJJELI PETTYES BUSA
Koromsötét az éjszaka. Az úszóra helyezett világító rudacskák szinte vakítanak, a hold talán éjfél körül bújt a horizont mögé. Még mindig az a szép busa jár az eszemben, ami szakított alkonyatkor. Hej, de szép volt a naplemente és az este.
Most meg már fáradtan, és kiábrándultan bámulom a szinte izzó úszókat. Kiábrándultan, mert már etetni sem merek, csak az apró törpeharcsák matatnak folyamatosan a tabletta körül, és persze fel is akadnak a tűhegyes horogra. Eredmény semmi. Néhány komolyabb bő tenyeresnyi törpe, meg legalább 40-50 kisujjnyi példány. A lányom érdekes módon, még mindig éber. Úgy este 10-ig, néhány szép kárászt is megszákolt, majd mindenhol csak a törpeharcsa. Etettem én továbbra is neki a stég tövébe, de a békés halak már nem tudtak labdába rúgni. Ha meg lúd legyen kövér. Szóval, ha törpeharcsa jön, akkor legalább a nagyját szedje. Félre is rakta a finom keszegezőt, és a kicsit durvára szerelt süllőző horoggal ellátott bottal horgászott tovább, haldarabbal csalizva. Bár sok a süllő a vízben, nagyon kicsi az esély a fogására. Ellenben szinte szünet nélkül jönnek a törpeharcsa kapások. Úgyhogy elvolt, a folyamatos kapás ébren tartotta, míg engem már pillanatokra elnyomott az álom.
Erőt véve magamon, cserélgettem a tablettákat félóránként, és bár egyre nagyobb esztelenségnek tűnt etettem tovább. A legnagyobb baj az volt, hogy seperc alatt ott voltak a törpeharcsák, és táncoltatták az úszót. Amikor már komolyabban mozgott kiszedtem a botot és leakasztgattam róluk a kis bajszos ördögöket, és kímélet nélkül a stég deszkáján hagytam őket vergődni.
Rohadjatok meg, kis dögök! - gondoltam magamban, meg olykor hangosan is, miután horogszabadítás közben a kezembe döftek apró szuronyaik. A szerencsések a lányom felé csapkodták magukat, aki ilyenkor visszaeresztette őket. És mit is mondhatnék? Mert ahogy a lányom elmondta, ők is csak halak, s csak azért nem szeretem őket mert kicsik, és majd megnőnek. Igaza van. Na ő még a szúnyogokat se nyomja agyon szívesen...igazi természetbarát. Büszke is vagyok rá. Most is csak nézem, ahogy a lámpafénynél küszködik a termetes törpeharcsával, aminek az 1/0-ás horgot is sikerült elnyelnie. Két éves kora óta szinte folyamatos kísérőtársam a horgászatokon. Lány létére is a vérében a horgászat, s még inkább a vízi élővilág, s az azt körülölelő vadvilág.
- Na ismét törpe! - dörmögöm morcosan, mikor az úszóm ismét komolyabban rángani kezd. Fintorogva nyúlok a botot, és megszokásból ráhúzok. Erre leesik az állam...
Komoly súlyt érzek, és már berreg is a fék.
- Busa! - szólok a lányomnak - egy pötyi!
Tudja a dolgát. Lámpa be, már szedi is ki a többi botot. Pillanatok alatt kint van a vízből a másik két busázó. Kell a hely a fárasztáshoz. Nappal sem könnyű navigálni egy busát fárasztás közben, éjjel még nehezebb. Ha meg összekeveredik egy másik szerelékkel ki sem lehet a sötétben bogozni. Hát így a legokosabb. Nyílt terep előttem, bátrabban állok már szembe az ellenfelemmel, eddig engedtem, hogy bent fickándozzon, de most már jöhet kifelé. A húzásából ítélve nem egy rekord példány, de azért szép lehet, olyan öt kilósra saccolom. Sikerül is megállítanom, és lassan, de biztosan húzom kifelé, bár még néhányszor meg-meg indul erőszakosan befelé. Talán még két perc mire lámpafénybe kerül. Kicsit is el is ámulok rajta. Szép példány. Saccolgatni nincs időm, mert a balra felém lévő hínármező felé igyekszik, de sikeresen megfordítom mire a nyílt víz felé tör. Ezt legalább ötször megismételi, miközben a lányom már merítőhálóval a kezében várakozik mellettem, és izgatottan figyel. Fárad, egyre erőtlenebbek a kitörések, és hosszabb ideig tudom már levegőztetni is. Aztán már nincs ereje ismét a hínármező felé venni az irányt, oldalra fordult testtel húzom a vízben várakozó merítőháló széles szájába. Lányom szakszerűen alátolja kicsit, és emel rajta. Megvan!
Segítek a stégre emelni, majd a lámpafénynél gyönyörködünk a szép halban. Úgy 10 kilós lehet. Érdemes volt hát kitartani...Aztán a lányom töri meg boldogan viccelődve a varázslatos csendet:
- Szép kis törpeharcsa!
REGGEL
ÉJJELI PETTYES BUSA
Koromsötét az éjszaka. Az úszóra helyezett világító rudacskák szinte vakítanak, a hold talán éjfél körül bújt a horizont mögé. Még mindig az a szép busa jár az eszemben, ami szakított alkonyatkor. Hej, de szép volt a naplemente és az este.
Most meg már fáradtan, és kiábrándultan bámulom a szinte izzó úszókat. Kiábrándultan, mert már etetni sem merek, csak az apró törpeharcsák matatnak folyamatosan a tabletta körül, és persze fel is akadnak a tűhegyes horogra. Eredmény semmi. Néhány komolyabb bő tenyeresnyi törpe, meg legalább 40-50 kisujjnyi példány. A lányom érdekes módon, még mindig éber. Úgy este 10-ig, néhány szép kárászt is megszákolt, majd mindenhol csak a törpeharcsa. Etettem én továbbra is neki a stég tövébe, de a békés halak már nem tudtak labdába rúgni. Ha meg lúd legyen kövér. Szóval, ha törpeharcsa jön, akkor legalább a nagyját szedje. Félre is rakta a finom keszegezőt, és a kicsit durvára szerelt süllőző horoggal ellátott bottal horgászott tovább, haldarabbal csalizva. Bár sok a süllő a vízben, nagyon kicsi az esély a fogására. Ellenben szinte szünet nélkül jönnek a törpeharcsa kapások. Úgyhogy elvolt, a folyamatos kapás ébren tartotta, míg engem már pillanatokra elnyomott az álom.
Erőt véve magamon, cserélgettem a tablettákat félóránként, és bár egyre nagyobb esztelenségnek tűnt etettem tovább. A legnagyobb baj az volt, hogy seperc alatt ott voltak a törpeharcsák, és táncoltatták az úszót. Amikor már komolyabban mozgott kiszedtem a botot és leakasztgattam róluk a kis bajszos ördögöket, és kímélet nélkül a stég deszkáján hagytam őket vergődni.
Rohadjatok meg, kis dögök! - gondoltam magamban, meg olykor hangosan is, miután horogszabadítás közben a kezembe döftek apró szuronyaik. A szerencsések a lányom felé csapkodták magukat, aki ilyenkor visszaeresztette őket. És mit is mondhatnék? Mert ahogy a lányom elmondta, ők is csak halak, s csak azért nem szeretem őket mert kicsik, és majd megnőnek. Igaza van. Na ő még a szúnyogokat se nyomja agyon szívesen...igazi természetbarát. Büszke is vagyok rá. Most is csak nézem, ahogy a lámpafénynél küszködik a termetes törpeharcsával, aminek az 1/0-ás horgot is sikerült elnyelnie. Két éves kora óta szinte folyamatos kísérőtársam a horgászatokon. Lány létére is a vérében a horgászat, s még inkább a vízi élővilág, s az azt körülölelő vadvilág.
- Na ismét törpe! - dörmögöm morcosan, mikor az úszóm ismét komolyabban rángani kezd. Fintorogva nyúlok a botot, és megszokásból ráhúzok. Erre leesik az állam...
Komoly súlyt érzek, és már berreg is a fék.
- Busa! - szólok a lányomnak - egy pötyi!
Tudja a dolgát. Lámpa be, már szedi is ki a többi botot. Pillanatok alatt kint van a vízből a másik két busázó. Kell a hely a fárasztáshoz. Nappal sem könnyű navigálni egy busát fárasztás közben, éjjel még nehezebb. Ha meg összekeveredik egy másik szerelékkel ki sem lehet a sötétben bogozni. Hát így a legokosabb. Nyílt terep előttem, bátrabban állok már szembe az ellenfelemmel, eddig engedtem, hogy bent fickándozzon, de most már jöhet kifelé. A húzásából ítélve nem egy rekord példány, de azért szép lehet, olyan öt kilósra saccolom. Sikerül is megállítanom, és lassan, de biztosan húzom kifelé, bár még néhányszor meg-meg indul erőszakosan befelé. Talán még két perc mire lámpafénybe kerül. Kicsit is el is ámulok rajta. Szép példány. Saccolgatni nincs időm, mert a balra felém lévő hínármező felé igyekszik, de sikeresen megfordítom mire a nyílt víz felé tör. Ezt legalább ötször megismételi, miközben a lányom már merítőhálóval a kezében várakozik mellettem, és izgatottan figyel. Fárad, egyre erőtlenebbek a kitörések, és hosszabb ideig tudom már levegőztetni is. Aztán már nincs ereje ismét a hínármező felé venni az irányt, oldalra fordult testtel húzom a vízben várakozó merítőháló széles szájába. Lányom szakszerűen alátolja kicsit, és emel rajta. Megvan!
Segítek a stégre emelni, majd a lámpafénynél gyönyörködünk a szép halban. Úgy 10 kilós lehet. Érdemes volt hát kitartani...Aztán a lányom töri meg boldogan viccelődve a varázslatos csendet:
- Szép kis törpeharcsa!
REGGEL
Nem sok maradt már hátra az egyre csípősebb éjszakából, és minthogy minden pislantás után egyre nehezebbé vált kinyitni a szemem, inkább átaludtam az éjjel maradékát. Lányom ár előbb beburkolódzott a takaró melegébe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése