Cikk: Balatoni busa-tusa, kérdőjelekkel

Balatoni busa-tusa, kérdőjelekkel

Planktonpusztító konkurrens

2012. szeptember 19., 21:48 (Élet és Tudomány)

„Hej halászok, halászok, mit fogott a hálótok? / nem fogott az egyebet…”
A balatoni halászok válasza– annak ellenére, hogy legnagyobb tavunk alapvetően keszegtermő tó lenne – manapság egészen más, mint a népdalban: busát fognak évente körülbelül 200 tonnányi mennyiségben.

 

       Kiemelt közfeladata ugyanis a Balatoni Halgazdálkodási Nonprofit Zrt-nek a busa – mint idegenhonos halfaj – állományának gyérítése. A halbiológiai kutatások szerint ma a Balatonban élő összes halmennyiségnek körülbelül egyharmadát, 5000 tonnányit teszi ki ez a távol-keleti származású, planktonevő hal, amelyet ma már az első számú közellenségnek tekintenek a Balaton ökológiai állapotáért aggódók.

A történet éppen negyven éve kezdődött, amikor is megkezdték a busaivadék telepítését a Balatonba azzal a céllal, hogy az akkortájt eutrofizálódó tó „ingyen” tápanyagkészletén értékes halhúst termeljenek. A busa ugyanis planktonevő hal, kopoltyúszerkezetével kiszűri a vízben lebegő mikroszkópikus méretű növényi és állati szervezeteket, - a magyarországi őshonos halak többsége pedig ezt a táplálékbázist nem hasznosítja. Legalábbis kifejlett korukban – és ennek a megkülönböztetésnek a későbbiek szempontjából óriási jelentősége van. 1972 és 1983 között összesen közel 1,8 millió db kétnyaras busát telepítettek a Balatonba. A telepítések kockázatát tompítani látszott, hogy őshazájában a busa kizárólag folyókban, jellegzetes áramlási viszonyok között szaporodik. Hangsúlyozzuk: őshazájában. De mi történik vele a Balatonban?

Fehérek, pettyesek, hibridek

Mielőtt a busa-tusa újabb állomásait sorolnánk, még két fontos kitétel: olyan halfaj, hogy „busa” nem létezik. Általánosságban szokás ugyan így emlegetni ezt a félmázsásnyira is megnövő planktonevőt, de tudni kell: a hazai vizekbe kétféle busafaj került. A telepítők eredeti szándékai szerinti fehér busa, amely főként növényi planktont fogyaszt, és a telepítésre szánt fehérbusa szállítmányokkal véletlenül érkezett pettyes busa, amelynek táplálékbázisa a zooplankton. A Balatonban jelenleg élő busaállomány pedig főként a két faj hibridje. Ez jól látszik morfológiai bélyegeiken (a hasúszó hosszán, fejük formáján, testük színezetén) és kopoltyú-szűrőkészülékük szerkezetén is. A hibrid-busák szűrőkészüléke pedig jóval szélesebb tartományban „dolgozik” mint a fehér vagy a pettyes busáké: mind a fitoplankton, mind a zooplankton mérettartományának jelentős részét lefedi. És éppen itt van a Balaton óriásira duzzadt busaállományának egyik fő veszélye: bár őshonos halaink többségének kifejlett állapotban nem jelent táplálékkonkurenciát a planktonevő hal, de az ivadékaiknak igen! A hazai halaink életük kezdetén ugyanis szintén planktont, elsősorban a mikroszkopikus méretű állati szervezeteket, azaz zooplanktont fogyasztanak. A ragadozóhalak királyának tartott fogassüllő például csak 4-10 centiméteres korában tér át a nálánál kisebb halakra, növekedési üteme addig a tóban lévő zooplankton mennyiségétől és milyenségétől függ.

 

Balatonból fogott fehér busa (a, b), hibrid busa (c, d) és pettyes busa (e, f) kopoltyú-szűrőkészüléke, melynek segítségével a hal kiszűri a vízből a táplálékát jelentő különböző planktonikus szervezeteket. Szemmel látható a különbség az egyes típusok között, melynek hatása van a halak szűrési hatékonyságára is.

A Balaton évek óta egyre tisztább, átlátszóbb vize pedig egyértelműen jelzi: már nem az az eutrofizált, tápanyagban feldúsult tó, amely a hetvenes-nyolcvanak években nemegyszer vízvirágzással, túlzott algaprodukcióval riogatta a fürdőzőket. Az akkor meghozott környezetvédelmi intézkedések (mint a vízgyűjtőn lévő állattartó telepek megszüntetése, a csatornarendszer fejlesztése, a zalaegerszegi víztisztító megépítése és a Kis-Balaton részleges rekonstrukciója) eredményre vezettek: a tó tápanyagterhelését sikerült olyan mértékben csökkenteni, hogy ma már – a keszthelyi medence kivételével – inkább oligotrófnak, azaz tápanyagban szegénynek számít. De ami jó az idegenforgalomnak, egyáltalán nem kedvez a halaknak. A tó tápanyagbáziásért óriási versengés folyik, s ebben – úgy tűnik – előnyt élveznek a hibrid-busák.

Honnan jönnek?

A másik igencsak meglepő dolog, hogy a Balatonban jelenleg élő busák átlagéletkora alig 10-11 év annak ellenére, hogy a telepítését harminc éve befejezték. Az MTA ÖK Balatoni Limnológiai Intézetének munkatársai többszáz darab, a halászok által kifogott busa életkorát vizsgálták a pikkelyeken és az úszósugarak csiszolt metszetén található évgyűrűk segítségével, s a legfiatalabb vizsgált példány 7 éves, míg a legidősebb 17 éves volt. Az tehát biztos, hogy a balatoni busaállománynak komoly utánpótlása van, hiszen a törzsállomány jóval fiatalabb, mint az a betelepítésből adódna, és annak ellenére sem csökken, hogy a halászok évről-évre több száz mázsát fognak ki belőle. De hogyan kerültek ezek a halak a Balatonba, ha 30 éve nincsen telepítés?

Két magyarázat lehet csupán, amelyről a kutatók véleménye is megoszlik: vagy az előzetes megfontolásokkal szemben mégiscsak leívik a busa a Balatonban, vagy pedig a befolyó vizekkel kerül be a Balaton-környéki halastavakból – sőt, ez a két lehetőség párhuzamosan is létezhet. Az MTA ÖK Balatoni Limnológiai Intézete (a szarvasi Halászati és Öntözési Kutatóintézettel közösen) egy OTKA pályázat keretében 2011-ben kezdte el az alaposabb vizsgálatokat, amelyek kiterjednek a Balatonban élő egyedek táplálkozására, növekedésére, genetikai változékonyságára, hibridizációjára és esetleges szaporodására.

A busafajok – őshazájukban – folyóvízben szaporodnak. A megfelelő áramlási viszonyok nem csak az ívási reflexek előhívásához kellenek, hanem a megtermékenyített ikrák is csak bizonyos ideig tartó lebegés után kelnek ki. A legelfogadottabb tudományos álláspont szerint tehát a tavakban két ok miatt is lehetetlen a szaporodásuk: a halak megfelelő vízáramlás keltette inger hiányában eleve le sem rakják ikráikat, s ha mégis megteszik, az ikrák az aljzatra süllyedve elpusztulnak. A tihanyi kutatók sok száz busaegyed petefészkét vizsgálták, és megfigyeléseik igencsak elgondolkodtatóak. Az egyértelmű például, hogy a balatoni egyedek igen nagy mennyiségű ikrát érlelnek. Tavasztól nyárig egyenletesen nő az ikramennyiség, elérheti akár a teljes testtömeg harmadát, majd nyár közepétől kezdődően enyhén csökkenni kezd. Az ilyen ütemű változás azt jelzi, hogy jelentős mennyiségű ikrát nem rakhatnak le a női ivarú busák, mert akkor hirtelen csökkenne az ikratömeg. A szórványos ikraürítés viszont előfordulhat. Erre utalnak a tavaly végzett szövettani vizsgálatok: a mikroszkopikus metszeteken jól látszik, hogy a tavasszal vett mintákban előfordulnak korai érési stádiumban levő petesejtek (ikrák), majd a nyári mintákban jellemzőek az úgynevezett poszt-ovulációs sárgatestek, melyek az érett ikrák kilökődésére utalnak. Ez alapján valószínű, hogy igenis lehet bizonyos mennyiségű ikraürítés, azaz ívás. A lerakott ikráknak azonban meg is kell termékenyülniük, és a termékenyült ikrából ki is kell kelnie a halak lárváinak.

Abban is megoszlik a kutatók véleménye, hogy kikelhetnek-e a balatoni körülmények között az ikrák. Vannak ugyanis olyan erős áramlatok – például a Tihanyi kút környékén – amelyek a folyó vízhez hasonlóan lebegésben tarthatják a megtermékenyült ikrát, ami így ki is kelhet. Erre azonban eddig még nem találtak bizonyítékot, azaz a kis szembőségű hálóval végzett próbahalászatokon sem került elő busaivadék, vagy 1-2 éves kisbusa. Bár az is igaz, hogy a Balatonban őshonos garda ivadékát sem találják, pedig az is lebegő ikrákkal szaporodik, és minden bizonnyal van önfenntartó állománya a tóban, még ha a Herman Ottó híres „látott hala” mennyisége csökken is. Talán éppen azzal összefüggésben, hogy a gardák felnőtt korukban is jelentős mennyiségű zooplanktont fogyasztanak, tehát a busa mint táplálékkonkurens még erőteljesebben hathat.

A szórványos ívás és az esetleges kelés tehát lehetséges a Balatonban – bár nem bizonyított úgy, mint a Tiszában, ahol szintén tömeges a busaállomány. Ott már megfigyelték a busa ívását és ivadékokat is találtak, az tehát már kiderült, hogy a távol-keleti eredetű halfaj biztosan akklimatizálódott a hazai körülményekhez, legalábbis folyó vízben. De a Balaton mégsem folyó, még ha nagy vízáramlatok is vannak benne.

Balatoni hibrid busa márciusi petefészek metszete. Az ábrán láthatóak a previtellogenezis stádiumban levő, érő ikrák (1), valamint a korai vitellogenezis stádiumában levő ikrák

Balatoni hibrid busa májusi petefészek metszete. A képen láthatóak az érési stádiumban lévő ikrák (3), illetve a kilökődött ikra helyén képződött posztovulációs sárgatestek

Se horgászva, se halászva

Van viszont a másik lehetséges bekerülési út: a Balaton vízgyűjtőjén lévő halastavakból, ahol – elvileg zárt halgazdaságok révén – ma sem tilos a busa tenyésztése, illetve gazdasági célú nevelése. De aki kicsit is ismeri a halastavak világát, tudja, hogy azokból bizony – a kifolyó vizekkel – szökni tud a hal. A Balatoni Halgazdálkodási Nonprofit Zrt halastavaiból már száműzték a busát, de a vízgyűjtő egészén nagyon sok más halastó van, s busatermelés – tavi körülmények között – jól jövedelmez. A tihanyi kutatók pedig több alkalommal fogtak fiatal, 1-2 éves kis busákat a befolyókban, igaz, nem jelentős mennyiségben. Feltevésük szerint ősszel, a lehalászás idején szökhet ki a legtöbb busa a halastavakból, de ennek igazolására jobban kellene ismerniük a munkálatok időrendjét, - ez pedig a tógazdák „magánügye”.

Másik érdekes megfigyelés, hogy nyár elején, különösen akkor, ha a befolyó patakok vízhozama magas, óriási mennyiségű busa indul a Balatonból felfelé a patakokba. Így viselkednek eredeti őshazájukban is, amikor a vízfolyással szemben haladva keresik az ívóhelyet a halak. De a kutatók szerint ezek a patakok túl rövidek ahhoz, hogy le is ívhassanak bennük és az ivadék ki is kelljen. Márpedig ahhoz, hogy a Balatonban ilyen mennyiségű busa legyen, mint napjainkban, komoly utánpótlásnak kell érkeznie.

A balatoni busa-tusa kimenetelének két legfontosabb tényezője: hogyan kerül be a tóba a folytonosan megújulni látszó, több tízkilósra növekedett egyedekből álló busatömeg, és miként lehetne kifogni belőle. A második kérdésre sem találták még meg a kielégítő megoldást. A busa – planktonevő lévén – nem horgászhal, a pecások tehát kiesnek a busa-fogók sorából. Legfeljebb a rabsicok (orvhorgászok, halászok) zsákmányolják jelentősebb mennyiségben, akik ólmozott horgot rántanak a nagy haltestbe, vagy a patakokon felúszó halakat csáklyázzák, de az állomány gyérítésének persze nem lehet törvényes útja az ilyenkor tapasztalható halrablás. Halászat pedig csak korlátozott mértékben folyik ma a Balatonban, és a busát nem is könnyű kifogni. A hajdan nagyreményű balatoni busa-program első buktája éppen az volt, hogy nem sikerült eredményesen halászni őket. Ezek a roppant érzékeny halak – megneszelvén a kerítőháló közeledtét – egyszerűen átugranak rajta. A Balatoni Halgazdálkodási Nonprofit Zrt. jelenleg állított hálós módszert alkalmaz, ezzel évente két-háromszáz tonnányit fog ki a nyílt vízen. A befolyó vizek hálós lekerítésére – ahol tavaszidőben összegyűlhetnek a halak – a halászati törvény nem ad lehetőséget.

Nyitott az első kérdés is: honnan pótlódik a busa a Balatonba. Mégiscsak leívna a busa legnagyobb tavunkban? A befolyó vizekkel érkezik a halastavakból? A szaporodásbiológiai vizsgálatok nem adtak még egyértelmű választ. A tervezett genetikai és stabil izotópos vizsgálatok talán később tisztázhatják, hogy a befolyókban fogott egyedek valóban a tenyésztett állományból származnak-e, vagy esetleg a balatoni egyedek ivadékai.

Egyetlen hathatós megoldás kínálkozik a kérdések eldöntésére: ha a Balaton teljes vízgyűjtő területén lévő halastavakban sehol sem tenyésztenék, termelnék a busát. Akkor néhány év múlva kiderülne, hogyan alakul a busaállomány, amely ma már egyértelműen veszélyezteti az őshonos halaink ivadékainak táplálékkészletét.