Milyen távolságra érdemes kötnünk a horgot, avagy miként akad a busa

     Eredményes horgászatunk egyik alappillére, hogy horgaink hol, milyen távolságban helyezkednek el, csalinktól, legyen az Technoplankton tabletta, bármilyen préselt készítmény vagy etetőkosár. Minél messzebb kerülnek annál valószínűbb, hogy csak a közelben úszkáló halak fognak véletlenül a horogba akadni. Ez semmiképp sem lehet egy jó horgász célja. Persze nem utolsósorban, a véletlen sokkal kisebb eredményt hoz, mint a céltudatos horgászat. Vegyük hát sorba milyen tényezők befolyásolják horog eresztékeink hosszát, hiszen nem győzöm hangsúlyozni a jó horgász ismérvét: az OTT és AKKORban kell megfognunk a halat. Merészség és felelőtlenség hát centimétereket, horognagyságot, zsinórvastagságokat, ólomnehezék súlyokat írni, hiszen honnan tudom én, hogy kedves horgászolvasóm, miféle vízen horgászik. Mennyi az akadó, milyen a vízmélység, mekkora sodrás, mekkorák a busák? Persze adottak az alapszabályok, az általánosságok, amelyek minden vízre érvényesek, és ismeretükkel hatékonyabbak lehetünk, s épp úgy ezen ismeretek hiánya, oly annyira elennünk fordulhat, mintha arcul csapna.

     A legtöbb sikertelenség véleményem szerint pont annak tudható be, hogy egyszerűen alkalmazunk egy módszert amelyet a látottak alapján sikeresnek vélünk, de nem formáljuk át a mi arculatunkra. A saját vizünkre, s akár a saját halainkra, hiszen némileg még a halak viselkedése is változhat élőhelyük tulajdonságbeli különbségei alapján. 

     Első lépés mindig a horgászmódszer kiválasztása kell, hogy legyen. Többnyire ismerjük a vizet ahová indulunk, hát aszerint szereljünk. Egy mocsaras vízben fenekezni, emelt fenekes nélkül hatalmas butaság. Hiszen a busa semmit sem lát az oldódó csaliból. A kárász, ponty még csak kitúrná esetleg, de a busa nem fog a kedvünkért bányászni a mocsárban. Aztán ott van még mikor meglehetősen hínáros a meder. Itt sincs sok esélyünk a fenekező szerszámmal. Tudnunk kell, hogy a busa előszeretettel a nyílt vízen tartózkodik, a tiszta terepen. Minthogy észre is kell vennie az etetésünk, legjobb a horgászhelyet s akár a mélységet is eszerint választani ki

     Fenekező horgászat esetében, sok variációnk nincs. A horognak 6-10 cm közötti előkén érdemes lebegnie függőlegesen a kosártól. S a 10cm már itt is határeset, egész nyugodtan kijelenthető, hogy a nyolc centire lebegtetett horog a legmegfelelőbb. A nagyobb busa fogáshoz arányosan nagyobb előkehossz teljesen badarság. A kisebb és a nagyobb busa is egészen közel megy a kosárból áradó kajához, és szájával akár súrolja is azt. Miközben lassan szipogva elhalad felette, a horog megakad az alsó szájrészben. Talán a busa alsó szájrészének vastagsága adhatna okot az előke hosszának növelésére, de minthogy jelentős különbségről nem beszélhetünk, ezért a Szilvási Szilárd által kigondolt előkehossz különbségeket nevetségesnek tartom. (Meglátásom, és véleményem, hogy Szilvási remek horgász, nagyon sok horgásztechnikában kiemelkedő, és követendő, de még teljesen amatőr busahorgász.) A túl hosszú előkével minden esetben a busa külső akadását segítjük elő. Sok kapásunk lesz így melyek nem akadnak meg vagy útközben elmarad a hal az oka pedig, hogy a horog nem a halunk szájába akadt. 

     Úszós horgászat esetében is ugyanez történik amennyiben a horgot túllógassuk a kosáron, na de mit is jelent az, hogy túllógatni? A horog legalsóbb pontja tapasztalatom szerint, maximálisan épp egy horognagysággal lóghat csak túl a kosáron. A legfogósabb horog pedig a kosár aljától számítva fél - egy horognyival feljebb helyezkedik el. Persze ez nem azt jelenti, hogy egy öt centivel túllógatott horgon nem foghatunk busát, azonban ez a táv nem emeli, hanem csökkenti a fogási esélyeket. Az esetek túlnyomó többségében a rövidebb előkére érkezik a busa. 

     Egy pillanatra megállok itt. Sokszor megmosolygom a kedves horgásztársakat, mikor jönnek ezzel vagy azzal az úgymond új ötlettel, s példának okáért épp a horogtávolsággal is. Amit személyes tapasztalat alapján kijelentek - tudnotok kell - az nem egy, vagy tíz kifogott busa alapján történt megfigyelés, hanem több ezer kifogott busa alapján leszűrt tapasztalat. Érdemes belegondolni, vajon kinek higgyen az ember :) Én a sok ezer busának hiszek! 

     A túl hosszú előkén a horgokba bele-bele akadnak a busák, és a kapás amit látunk erőteljes gyors rántások a spiccen, vagy úszón, melyet leggyakrabban nem követ elhúzás. Úszóson itt is több információnk van, hiszen akár látjuk is a kimoccanó busát, olykor még a vízből is ki ugrik ilyenkor. A baj az, hogy a megugró busa képes szétijeszteni az egész csapatot, mely már közel a horgunkhoz s ezáltal a biztos kapáshoz helyezkedett el, s kezdődhet minden elölről.

     Úszós horgászat esetében kitudjuk használni a hosszú előkéket is, mégpedig azokban az esetekben, mikor túl sok egyéb hal van a vízen. Kifejezetten a snecik, és a törpeharcsák szoktak gondot jelenteni. A küszöktől még csak-csak megszabadulhatunk, amennyiben valamivel mélyebbre helyezzük a kosarat, viszont a törpeharcsa követi mindenhová. Törpeharcsás vízen nem mindegy meddig tudjuk a szerelékünk úgy a vízben tartani, hogy ne akadjanak fel a horgokra a kis ördögök. Véletlenszerűen ismertem fel, hogy a hosszabb előkére lassabban akadnak fel. Kísérletezésem arra irányult, hogy talán a busa nem megy elég közel a kosárhoz, és nem elég az előkehossz ami így a szívás hatására nem tud a busa szájában landolni. Nem jött össze az elképzelésem, legalábbis nem eredményezett több, és gyorsabb kapást a hosszabb előke. 

    Esetemben a hosszabb előke nem túllógatott horgokat jelent, hanem az egész kosarat megváltoztattam, hogy hosszabb előkével tudjak horgászni, a horgok a kosárhoz - csalihoz - mérve ugyanúgy a bevált távolságban helyezkednek el. Ezeket a kosarakat neveztem el hosszabbított kosárnak. 

      A hosszabb előkén lágyabban mozgó horgokat könnyebben félrelökik az egyéb halak és ritkábban akadnak fel rájuk. Persze a sűrű fekete nyüzsgő labdából ez esetben is elkerülhetetlen, hogy idővel ne szúródjon fel egy-egy a tűhegyes horogra, de az esetek nagy részében ez később történik meg ezáltal növelhetjük a busafogás esélyét. 

      Sajnos azonban az is bebizonyosodott, hogy a hosszabb előkén a busa is lassabban akad meg. Youtubon és Facebook oldalamon is megosztott videómban próbáltam beszélni a két busafaj közötti úgymond "szipogási" különbségről, viszont nem igazán érthető mit is akartam mondani. Lényeg, hogy a horog a kapást megelőzően már sokszor a busaszájában van, a szívás irányába tehetetlenségi erejében kimozduló horog azonban nem fordul minden esetben úgy, hogy az kifújáskor illetve a szívó erő múltával megakadjon a busa szájában. Valószínűsítem, hogy úszózás esetében ezért válnak be sokkal jobban a nagy méretű öblös horgok. 

      (Így zárójelben megjegyzem, valamikor 9 éve, mikor a horogmérettel kísérleteztem, ami a kéthorgos végszereléken egyforma hosszúságú előkén elhelyezett különböző nagyságú horgokat jelenti, az esetek 90%-ban a nagyobb horogra érkezett a hal. Akkor vált kedvenc favoritommá a 2/0-ás horog méret, mely azóta is kísér. Csak érdekességként az időben visszautazva: 6-os horogmérettel kezdtem el a busázást. Azokban a "horogkísérleti" szakaszokban éves fogásom kb. 500-800 db. kifogott busát jelentett. Horgászatonként átlagosan 15 darab busát. Cseppet sem dicsekedni akarok a számokkal, pusztán szeretném érzékeltetni meglátásaim mire alapozom!)

      Nos, tehát a busa beszívja, majd mondhatnánk kifújja a horgot, csakhogy nem fújja ki, mert a kopoltyúin keresztül távozik a felesleg. (Persze tud a busa fújni is: ilyenkor keletkeznek azok a harcsa mozgásra emlékeztető, vagy mondhatnám: megtévesztésig hasonlító örvények.) Viszont a szívó erő megszűnésével a horog igyekszik vissza eredeti helyzetébe, ez az első lehetőség, hogy a horog megakadjon. A fehér busa szipogása sokkal gyorsabb, mint a pettyes busáé, és csak ritkán áll be mozdulatlanul a kosárhoz. Az esetek túlnyomó többségében lassú mozgásban van a kosár körül. Ez a mozgás a második lehetőség az akadásra. Egyszerűen lassú haladásával a beszívott horgot akadáshoz segíti, na onnantól már nem lassú a mozgása xD. Egy táplálkozó busánál a szívások olyan erővel történnek, hogy a komoly teherbírású úszók is megsüllyednek, annak ellenére, hogy a horog egyáltalán nincs illetve nem akadt meg még a busában! A pettyes busa, noha jóval nagyobbakat szipog lényegesen lassabb ütemben teszi ezt. A nagy számok törvénye pedig, hogy egy-egy szippantás után a horog jól akadjon később következik be. Ráadásul a pettyes busák képesek szinte mozdulatlanul állni a kosár mellett és kitartóan falatozni a finom felhőt. A nagy számok törvénye persze ilyenkor is győzhet. Nem ritka eset, hogy az egyébként is ütemesen mozgó úszó besüllyed picit, és még kivehetőbbek a szipogás ütemei, noha nem indul el, mégis pettyes busa esetében (mindig pettyes az elkövető ilyen esetben) szinte a legjobb akadást biztosítja a bevágás. 

     A busa egyre közelebb merészkedik a felhőhöz, hogy minél több táplálékhoz jusson, oly annyira, hogy szinte érinti a kosarat (minden bizonnyal érinti is, sőt tolja maga előtt, olykor be is szippantja azt.) A kosárból noha nyugalmi állapotban lefelé hullik a kaja, a busa szívó hatásának következményeként oldalra fordul a felhő. A busa felső szája azaz az akadási pont ilyenkor nagyjából a kosár, vagy tabletta közepénél lehet. s ha megfelelő az előke hossz, akkor az is a busa szájába kerül. Ha belegondoltok, ilyenkor a túllógatott horog a busa alsó szája, vagy az alatt helyezkedik el, és így szinte kizárja az akadás lehetőségét. Amennyiben a busa a túllógatott előke távolságából is képes lenne felszippantani a horgot, akkor minden bizonnyal történnének mélyebbre nyelt akadások is a hosszabb előkének köszönhetően, de ilyen nem történik: a horog mindig a szájrészen helyezkedik el, sosem a szájüregben. Szinte biztosra veszem azt, hogy ilyenkor is a mozgásban lévő busa lassú haladása segíti, hogy horgunk megkapaszkodjon kicsit benne, az úszó felhajtó erejének közrejátszásával. (Fenekező horgászat esetében ugyanúgy a kosár felett tovább úszó halba akasztja meg az ólom a horgot) Persze ilyenkor a horog ahogyan írtam is, éppen csak megkapaszkodik, és szükség van a bevágásra is, hogy a horog biztosan átüsse a kemény szájrészt. A fehér busa jellemzően megugrik, ahogy érzi a bajt, s ha az ellenállás - az úszó felhajtóereje, illetve az ólom súlya - kellő mértékű akkor megakasztja saját magát. Kisebb - tapasztalatom szerint kb. 6-8 kilóig - pettyes busáknál is elegendő az úszó felhajtóereje, hogy halunk jól akadjon, nagyobb hal esetében azonban, annyira ritka a kivétel, hogy nyugodt szívvel mondhatom: SOSEM akad meg magától. 

      A videómban emlegetett nagy pettyes busák még esélytelenebb akadását persze, nem csak a kemény páncél, hanem maga a lefenekezett csúszóólmos módszer is növeli. Kapáskor - ami szinte kivétel nélkül lassú már-már méltóságteljes - az úszó eleve süllyedni kezd, s mi berántáskor, a fenéken lévő ólomnak köszönhetően az úszó felhajtóerejét semlegesítve lefelé rántjuk meg a horgot aminek felülre kéne akadnia, leggyakoribb esett, hogy a hatalmas szájból, melynek csak a hártyájába kapaszkodott meg a horog ilyenkor kifelé fordul és a hártyát felszakítva kiakad a halból. Az általam megfogott nagy pettyes busáknál a horognak vagy a szájszegletbe sikerült akadnia, vagy az úgymond különálló külső szájrész mögé. 

     Fenekező horgászatnál jobbak az esélyek az akadásra. Az alsó szájrész ugyanis noha kemény csontot  tartalmaz, a külső húsos rész megtartja a halat kisebb horgok esetében is.

      Szándékosan nem ejtettem szót magáról az előkéről, és egyszerűen azért nem, mert mindig puha fonott előkét használok. Tapasztalattal, hát nem tudom alátámasztani azt, hogy a merev zsinórra kötött előkénél jobb a puha előke. Amennyiben a fentiekben leírt akadásról való elképzelésem hiteles, akkor a merev előkének semmi hátránya nincs, sőt akár jobb is lehet. Hiszen nem feltétlenül a beszippantott horog miatt akad meg a busa, hanem ha mozgás közben összetalálkozik a megfelelő mélységben lógatott horoggal. A merev előke legyen az idei év egyik kísérlete :)

       

 

Gondolkodj el rajta!

   Valamikor jó 5 éve kezdtem bele ennek a bejegyzésnek a megírásába, de ennyi év alatt sem változott semmit a véleményem, sőt sok mindenben erősödött, vagy joggal mondhatom bebizonyosodott az elképzelésem. Miről is lenne szó? Természetesen a busáról, halakról, vizekről, s az emberről. 

     Emberi hülyeség és emberi felelőtlenség, talán ez lenne mondandóm fő témaköre.

    A busa invazív faj. Mert tájidegen és mert felzabálja a planktonokat őshonos halaink ivadékai elől. Ugye köznyelven így fogalmazhatnánk röviden. A halbiológusok megfogalmazása, már sokkal óvatosabb. 2017es Balatoni kutatásokban az szerepel zárójelentésként, hogy táplálkozás szempontjából versengést feltételez őshonos halainkkal. Nem állítom, hogy tömeges elszaporodása nem okozna gondot őshonos halaink túlélésében, azonban még ez is eltörpül amellett, amit mi emberek teszünk vizeinkkel. S legtöbbször megmagyarázzuk a legrosszabb döntéseket is, hogy milyen jók voltak. Ami pedig mindennél szomorúbb, hogy legtöbb esetben a pénz, a nyereségvágy hajszolja a legtöbb döntést. 

     Amennyiben kézbe vesztek komolyabb leírással bíró édesvízi halakról szóló könyvet, majd minden pontyfélénél megtaláljátok, hogy versenyhala a pontynak táplálkozás szempontjából. Ilyen a vörösszárnyú keszeg, a bodorka, a kárász, a dévérkeszeg, és sorolhatnám tovább, hiszen szinte mindegyik békés halunk hasonló táplálkozást folytat, és valóban komoly ökológiai egyensúly játszik szerepet mindegyik halfaj megmaradásában.

      Egész életemben horgásztam, jelenthetem ki nyugodt szívvel, hiszen négy éves koromban rögzült a horgászbot a kezemhez. Ez idő alatt sokat láttam, sokat tapasztaltam a rengeteg vízen töltött időnek köszönhetően. Nem volt nehéz észrevennem azt a tényt, hogy a busa viselkedése merőben eltér őshonos fajaink viselkedésétől. Akár táplálkozásban, akár tartózkodási szokásait, s nem utolsósorban szaporodását tekintve. A busa védekezése a ragadozókkal szemben abban nyilvánul meg, hogy gyorsan ki nő a szájukból, míg legtöbb őshonos halunk ivadéka a növények, kövek s egyéb vízben fellelhető rejtek oltalmában próbálja túlélni a kezdeti megpróbáltatásokat. Most akkor újra megfogalmazom, őshonos halaink nagy százaléka a part menti sekély növénnyel gazdag részeken ívik, különösen, mivel többnyire adott növényekre, ragasztják ikráikat. (Persze akadnak kivételek, mint például a szivárványos ökle, ami szintén kihalófélben van és a tavi kagylók létezése egyetlen túlélő reménye.) A tudományos kísérletek, elemzések azt bizonyítják, hogy egyazon planktonokat fogyasztanak, csak azt nem vizsgálják honnan veszi fel egyik, s a másik a táplálékot. Őshonos ivadékaink mindig partközelben lehetőleg akadók közelében tartózkodnak, a busa pedig az ilyen helyeket az esetek 99%-ban elkerüli. Legfőbb táplálkozási helye a nyílt víz. Kerüli a sötét árnyékos helyeket, a hínármezőket, nádasokat, stb. Csakhogy kicsit viccre vegyem a témát, holott cseppet sem az, példázok egyet. Az én tudósaim elkezdenek vizsgálni téged a saját városodban, és megállapítsák, hogy sörfogyasztásod azonos az enyémmel, s ebből levonják azt a következtetést, hogy te sörivásban versengést feltételezel velem, s emiatt nekem nem jut majd elég sör, és szomjan halok. Nagyjából ennyi. Remélem érthető. Egyszerűen nem egyazon helyen táplálkoznak, tehát nem tudja elenni előle a táplálékot, mint ahogyan a te söröddel nem tudod meginni előlem az én sörömet. Nos persze itt jön a harmadik tényező, ami már igenis befolyásolja sörfogyasztásunkat. Mi van, ha a sör gyár nem tud eleget termelni? Azaz a víz nem tud kellő mennyiségű planktonnal előállni? A busa kora tavasszal, amíg nem jelennek meg a hatalmas plankton mezők, addig tápláléka nagy részét detritusz teszi ki, azaz elhalt növényi állati szervezetek apróra morzsolt törmeléke. ( Érdekes, hogy erre nem terjedtek ki a vizsgálatok, de pontyféléinknek is általános tápláléka a detritusz) De nem fog bemenni a hínármezőkbe, a nádasokba, töklevelesbe, marad a nyílt területeken ahová meg a jogos félelmükben a ragadozók elől megbúvó őshonos ivadékaink nem mennek. Annyira nem hülyék még a halak sem, hogy önkéntes prédává váljanak. S alapból pár hétről van szó őshonos halaink esetében, amíg planktonokat fogyasztanak. Utána már áttérnek komolyabb táplálékra, amit a busa már el sem tud fogyasztani. Ami tény az tény, van egy felső határa mekkora mennyiségű táplálékot tud megtermelni egy élővíz élőlényei számára, mindazonáltal múltbéli tapasztalataim, és mendemondák tömege régről: attól a hal mennyiségtől nagyon távol állunk. S persze mai napig tényként szerepel a kutatásokban, hogy a busa a magyar vizekben nagyon szépen, egyenletesen növekszik, ami engem laikust arra enged következtetni, hogy van még elég plankton a vizeinkben. Ha nem így lenne akkor látszódna a növekedési görbén a visszaesés. Mindamellett, mi okos emberek bizonyosan tudunk tenni akkora hülyeséget, hogy a tápláléklánc felboruljon. Egy zárt semleges közegben, mint például egy pontynevelde, természetesen már befolyásolnák egymás növekedését, a meghatározott plankton fajta és mennyisége miatt. Bár ilyen esetekben is inkább csak a pettyes busa a vetélytárs, a zooplankton fogyasztás miatt. Ott egész biztosan kimutatkozna a pici pontyok illetve a pettyesek visszaesése. A fehér busa illetve a hibridek, a fitoplankton egyébként busa nélküli kihasználatlansága miatt akár kedvezően is hatnak még ilyen esetekben is a vízre. Valahogy a szívem mélyén nagyon dühít a tudományos nézőpont, és az azok szerinti állásfoglalás. Egyszerűen nem tudom elfogadni olyanok véleményét, akik mikroszkópon át nézik a vizet, azokkal szemben akik nap mint nap benne élnek természetes vizeink környezetében. Az élet, az élővilág sokkal bonyolultabb annál, hogy számokkal statisztikai adatok alapján ítéljük meg, különösen anélkül, hogy egyáltalán látnánk miről is beszélünk. Nem tudom másként mondani, mint, hogy a tudomány nézőpontja számokkal adatokkal törvényszerűségekkel rendkívül alapos és hiteles, csak mégsem jó.
      Picit eltérve a témától, legyen példa a mezőgazdaság fejlődése. Falusi vagyok. Emlékszem gyermekkoromra, mikor még sokan kézzel ültették a kukoricát. Kapa a kézbe, egy tarisznyában a magok és lépés-kapálás-két szem, lépés-kapálás-két szem. A hektáronkénti termelés meg emlékeimből csak, de úgy rémlik 4-5 tonnányi volt. A mai világban már meghaladja a jó termés a 10 tonnát, és komoly baj lenne, ha nem érné el azt. Ez szép és jó, ha a számokat vesszük alapul, azonban, ha azt nézzük, hogy 50 év alatt sikerült tönkretennünk a termőföldet, és talán még húsz-harminc éve van hátra, ha ugyanezt a gazdálkodási módot folytatjuk, akkor igencsak elgondolkoztató, nem e voltak élenjáró fejlesztő tudósaink egy kicsit vakok. Őseink, ugyanis több ezer évet lehúztak rajta s mivel itt vagyunk, valószínűleg nem haltak éhen. Sok sok rossz döntést hozunk a józan paraszti ész nélkül, a tudományágak fejlettségére hivatkozva, aztán itt van mire megyünk vele.

     Sajnos, amit szintén tényként vonhatunk le: a katasztrófákat a környezetünkben az ember idézi elő, nem a benne élő vadak. Legyen az hal vagy madár. Ez emberi felelőtlenség és hülyeség, párosulva a haszonvággyal. Szegény busákról is azt gondolták, na majd ezekből a halakból meggazdagodik az állam s az adott személyek, nem kell őket etetni elélnek a vízen, nem mint a hülye ponty, amit költségesen etetni kell, hogy hízzon. Hát ahol csak lehetett telepítették és szaporították. Persze az időarányosan nagy húshozamú relatív olcsón megtermelt halhús olcsóbb árat eredményezett, hogy mindenképp eltudják adni a nagy mennyiségű halhúst a világpiacon, s egyáltalán a piacon. Az olcsó halhús pedig azt a feltevést alapozta meg a magyar piacon, hogy nem is lehet valami jó a busa húsa. Megjegyzem őshazájában igen drága halfaj. Fejéből sokféle gyógyleves készül, amihez komoly áron lehet csak hozzájutni. Ahogy lecsökkent az ár lecsökkent a kereslet is a kereskedők által, mert mért tárolnának vagy tartanának élve 100 kiló busát, amikor ugyanannyi összegért csak 35kg pontyot kell tárolniuk illetve eladniuk. ( a számok nem adatok, csak saját hasamra ütött becsléseim) Az orvostudomány viszont már tényként közli: a halhús egészséges, és különösen a busa húsa, mely ér és szívrendszeri problémák esetén, az egyéb halainktól eltérően magas Omega3 zsírsav tartalma miatt, megelőzésben, és kezelésben is előnyös lehet. Nekem meg mindenféle tudomány nélkül is tetszenek a párom jóvoltából különbözőféleképpen elkészített busa sültek. Lényeg ami lényeg lehalászásukra történő lelkesedés is jelentősen lezuhant a várható pénzösszegekkel arányosan. Miután pedig megszűnt az orosz piac, gazdaságilag csődöt mondott a nagy ütemű busatermelés. Nem bizonyított, de köztudott, hogy busagyérítés közben gyakorta landoltak a hajók alján a szép nagy pontyok, süllők, harcsák is, gondolom ezzel próbálták pótolni az anyagi hiányt. Nem vetem a szemükre, az ember pénzből él. Meg aztán, de erről majd később fogok beszélni, magyar haltermeléssel foglalkozó tudósaink kivételesen jók, és lényegesen jobb eredményeket értek el ponty nemesítés, nevelés terén, mint azt a 60-70es években akár remélni merték volna. Egyszerűen a busa elvesztette anyagi létjogosultságát vizeinkben, s mivel mindenek hátterében sajnos a pénz az emberi útmutató, nem kívánatos hallá nyilvánították.

     Túl gyorsan loholok át egyes részleteken melyek mindegyikéről oldalakat tudnék írni. 

    Amerika! talán a meghatározó busát megítélő közvélemény kifejlesztője, de legalábbis jó alibi számunkra, hogy a gazdaságilag gyenge értékű halat likvidáljuk környezetünkből. Na, de nem lennék én, ha ehhez nem fűznék egy történetet. Emlékeim szerint pont 90-ben egyik gyerekkori barátom apja fél évre Michigan-be költözött rég látott testvérének látogatása, és persze némi plusz pénz szerzésének okán. Lényeg szenvedélyes horgász volt. Nézegettük is a képeket a mindenféle hatalmas halakról amiket nem is ismertünk. Aztán hatalmas pontyok, öt-hat is kötélre fűzve, melyből néhányat már fel sem tudott emelni. Nem érdekli őket a ponty, mesélte, ha fognak bedobják a kukába, de nem eszik meg, még a négerek is csak ritkán. Senkit nem akarok bántani, ezek nem az én szavaim. Ami biztos az az, hogy ilyen megítélése volt akkoriban a pontynak az új világban. S ha valaki kétkedik egész nyugodtan keressen utána, fekete sügér, süllő, csuka, lazac, pisztráng, sokféle halat fog találni, amire épült a horgászpiacuk, de a pontyunk nem szerepelt köztük. Egyszerűen undorral tekintettek a zsíros halra. ( na nem is ismerik a bajai halászlét xD) Lényeg, hogy innen robbant ki a busa, mint inváziós halként való megítélés. A mértéktelen elszaporodásuk ott sem egyik pillanatról a másikra ment. A véleményem a következő: az USA talán a leggátlástalanabb környezetvédelem szempontjából. A történelem során számos olyan tettük volt, ami miatt nem hiszem, hogy követendő, jó példaként kellene tekinteni rájuk. Példa lehetne a kígyófejűhal miatt megmérgezett folyó, amely a víz teljes ökológiai láncát megölte, egyetlen hal miatt. Nem csak halak pusztultak így el, hanem minden élőlény melynek élete az adott víztől függött. Amíg nem indult be a horgászkultúra addig számos halat irtottak ki szinte teljesen, mondhatni puszta hóbortból. Saját szemszögemből nézve kifejezetten undorító a nagy kézi harcsa fogás is. Persze vannak nemzeti parkok, de legtöbb esetben olyanok a törvénykezések, hogy bátran hódolhassanak azoknak a szenvedélyeknek amiből pénzt lehet generálni. Sok volt az ugráló fehér busa, látszódik a videókon. Azt kevésbé részletezik, hogy gyenge árammal ingerlik az amúgy is félénk, s rendkívüli érzékenységgel bíró felszín közelben táplálkozó halakat. Megkérdezném ki nem ugrana egyet, ha seggébe nyomnának pár volt feszültséget. S mért volt szükség, hogy utálni való hal legyen? Új bevételt találtak ki belőle, horgászni csak kevesen horgásztak rá, viszont remekül ugrik, sokkal jobb poén íjjal lőni őket, vagy baseball ütővel ütni őket, vagy népünnepélyként versenyt rendezni az ugráló halakból ki tud többet elkapni merítőhálóval. Sportot csináltak belőle és jól, vagy inkább gazdagon elszórakoznak rajta. Csak hát ezt nem lehetett volna megtenni anélkül, hogy ne nevezzék invazív fajnak, hiszen anélkül állatkínzás, és sima vérengzés lenne. Így azonban népszerű sport. Világunk meg követi a divatot, ugye mára már azt sem mondjuk, hogy öltözék, hanem outfit. Szépen magyarul. Amerikásodunk hát. Egyszerűen nem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy ha ott invazív, akkor bizonyítsuk be, hogy Európában is. Különösen mivel a horgászok nem tudják megfogni. De kérem! Miféle szemlélet ez? Elterjedési területén kinevetnék az efféle gondolkodást. Arra ugyanis teljesen normális a bogáncs módszer, melyet sok más halfaj fogásához is használnak, példának okáért a mekong harcsákat is így fogják. A másfajta halak miatt egyszerűen másfajta horgászat alakult ki, s mi másért, ha nem az eredményesség szempontja miatt.

     Nálunk azonban a ponty, és főként a műcsalis pergetés testesíti meg a horgászatot. Az ismeretlen  módszert komolyabb igény hiányában nem fejlesztette az európai piac. A ponty testesíti meg a halat. Szerintem mindenki hallotta már, ahogy egy-egy ismerős meséli, hogy vett halat karácsonyra, s ha megkérded milyet, bizonytalanul mondja, hogy pontyot, vagy harcsát(?). Hal=ponty. Mindenesetre a ponty igencsak értékes szerepet tölt be, ugye kíméleti eszközeinek neve is mutatja már: pontymatrac, pontybölcső, stb. S végül is mért ne a ponty? Relatív igénytelen jószág és könnyen fogható, nem utolsósorban pedig az utóbbi évtizedekben könnyen szaporítható, tehát a hal utánpótlás is biztosított. Nincs ezzel semmi baj. Azzal viszont már van némi gond, hogy amikor őshonos halat mondunk elsősorban a ponty jut eszébe a horgászoknak. Mert az is tény, hogy mai köztiszteletben álló pontyunk egy konyhára teremtett génmanipulált hal, fejlesztésében pedig annyi szempont játszott csak szerepet, hogy minél gyorsabban, minél nagyobbra nőjjön. Sok esetben nem is tudnak leívni ezek a pontyok. Legalábbis az idei év tilalmi ideje múltával beszélgettem egy horgásztárssal, s mondtam, hogy jól elcseszték a tilalmi időt, mert a tilalom után jött az ívásra alkalmas idő. Erre rám nézett elkerekedett szemekkel, ívás? Láttál te már itt kis pontyot? Döbbenten kellett válaszolnom: nem.
    Az ívás kellene, hogy legyen a meghatározó szaporulatszabályozó természetes vizeinkben. Csakhogy nem akar működni. S vajon miért nem? Persze vannak feltevések arról, hogy telepített hibrid pontyaink biológiailag nem képesek az ívásra, mégis sokkal bizonyosabb az, hogy az adott körülmények nem megfelelőek a számára. Mesélek nektek egy történetet.
    Talán a 2000-res évek első felében jártunk, mikor az időjárás rendkívül csapadékosra fordult. Egy közeli kis természetes erecske mely addig csendben csordogált, hatalmasra duzzadt. Tehette ezt azért, mert sok évvel azelőtt a közeli hatalmas birtokkal rendelkező szövetkezet, a bő száz, de egyes helyeken akár 300 méterre kiszélesedő ősrégi lápot gátak és magas töltés közé szorította valószínűleg öntözés, és haltermelés céljából. A munka egyébként önkéntesen zajlott, csak hogy tudjátok melyik időkről van szó. xD Azt mondják kiváló víz volt, sajnos én nem láttam az akkori eredetileg lápos területet mesterségesen felduzzasztott vizet, melyet később valamilyen oknál fogva, leeresztettek és lehalásztak, s többé nem törődött vele senki. Azonban az időjárásnak köszönhető eredményt évekig csodálhattam. Valójában a víz akkor újra elnyerte azt a formáját, ami még az első emberi beavatkozás előtt volt. Az erecskét eltakaró hatalmas nádasok feltöltődtek vízzel, sejtelmes tótükrök törték meg itt-ott a buja vízi növényzetet. Nádban, sásban kavargó vízi ösvények átláthatatlan sokasága. Noha halat nem reméltem benne, mindig megálltam megcsodálni ezt a gyönyörűséget. Persze volt benne hal, a széles kárász állandó lakója volt, s némi keszeg, de okkal móddal, majd minden őshonos állóvízi halunk megtalálható volt benne. Noha mindig láttam horgászokat a parton, főként gyerekeket, és a környező tanyavilág lakóit, egy két év után a víz megemelkedését követően már ladikokat is láttam. Nem tudtam elmenni mellette. Gyorsan kiderült, hogy a kárászok mellett, gyakori vendég a ponty is. Na nem 20 kilós példányok, többnyire méreten aluli kis pontyok, s néha néha egy-két alig méretes. Sokat jártam le, tetszett az igazi vad víz, gyakorta a nádasokon áttörve, a majd térdig érő vízben gázolva egy egy ígéretes külvilágtól elzárt horgászhelyhez. Persze nem ritkán néhány piócával gazdagodva. Egyszerűen élni kezdett az addig szinte kihalt táj. Vadmadarak sokasága. Vadkacsák, hattyúk, gémek, gólyák, s az apró nádasban élő madarak tömege költözött a környékre. A horgászat is szórakoztató volt, kárászból több kilónyit lehetett fogni néhány óra alatt, és az etetésen gyorsan megjelent a ponty is. Annak ellenére, hogy a víz nem tartozott egyetlen horgászszövetséghez sem, tehát nem kellett engedély, nem voltak szabályok, senkinél nem láttam kis pontyot. Gondolom mindenki őszinte szeretettel viszonyult a természet ajándékához. Sajnos a csapadékos idő azonban aszályosra fordult az elkövetkező években, s egyre zsugorodott a víz. Pár év múlva egy derült februári napon, akkor még pici lányommal lementünk sétálni egyet, hogy végre kiszellőztessük szobába zárt fejünket, elkeserítő látvány fogadott. A víz egészen megcsappant, alig volt már 20-30 méter széles, sok helyen, már csak az erecske sekély medrét töltötte ki. A felszínt pedig majdhogynem ellepte a pontyok teteme. Becslésekbe se merek bocsátkozni mennyi lehetett. A következő évek eredményei után viszont joggal mondhatom, szinte az összes. Néhány mély szakaszon sok kilométerrel távolabb élték csak túl valamennyien, ahol a vízszint aszályos időben is elérte a másfél méteres mélységet. Amit a természet adott, azt el is vette. Szerintem nem egyedülálló példám jól mutatja, ha teret hagyunk a természetnek akkor képes regenerálni magát. Véleményem, hogy a sikertelen ívás, és a megcsappant halszaporulat az emberi beavatkozások következménye.
    Azonban csak ívnak itt ott, s bizony összeívnak valóban őshonos pontyainkkal, nem csoda, hogy a nyurgaponty mára egyre ritkább természetes vizeinkben, és a veszélyeztetett listára került. A megmaradtak is egyre kisebb százalékban hordozzák magukban az ősi géneket. A magán horgásztavakról nem beszélek, hiszen azoknak mondhatni semmi köze vizeink élővilágához, hiszen alapból nem az ökológiai egyensúly tartja életben. Annál inkább kártékony lehet mikor természetes vizeinkbe nagy mennyiségű pontyot tömnek, s hozzáteszem ez még akkor is káros lenne amennyiben valóban az őshonos ponty megfelelője kerülne a vízbe. Na persze ez értünk horgászokért történik, nem pedig a ökológiai egyensúly fenntartása céljából. Meggyőződésem, hogy ezzel viszont sokkal többet ártunk, mint amit a busa árt őshonos halainknak. Ugyanis a ponty, s különösen ez a génmanipulált falánk fajta, szinte minden egyéb békés halunknak nem csak pár hétig, hanem egész életében táplálék konkurense. Ahol komoly állandó jellegű telepítések zajlanak lényegesen csökken a kárász, és keszeg populáció. Számomra mindenesetre példamutató, hogy közeli kis csatornámon a busaszezon előtti és utáni időben egyéb halra horgászva, legalább annyi pontyot fogtam, mint dévérkeszeget, elenyésző mennyiségű, pár darab kárászt, nem számottevő bodorkát, és a vörösszárnyú keszeg még ritkább vendég volt. Hozzáteszem part közeli úszós módszerrel horgásztam. Egyszerűen az éves szinten 2-3 haltelepítés, melyből csak ponty kerül a vízbe ezt eredményezi. Amennyiben horgászszempontból ítélem meg akkor szuper év volt. Viszont, ha a víz ökológiai egyensúlyára gondolok, akkor nagy bajok vannak. A horgásztársadalomnak is élnie kell valamiből. Meg él a pontyból. Mi horgászok elégedettek vagyunk, az irodában ülő horgásztörvényeket hozók  is elégedettek, a horgász felszerelést gyártó cégek is. Megy az üzlet. S közben hajlamosak vagyunk elhinni, hogy azzal, hogy törvénykeztünk néhány hal megítéléséről megoldottuk a problémákat. Szinte egyértelmű még a vakok számára is, hogy a horgászdivat irányítja vízpolitikánkat. Csak takarónak használjuk az őshonos hal kifejezést, miközben pontyot akarunk az esetek legnagyobb százalékában, azért lehetőség szerint némi amurral vegyítve. Aztán a mégis szaporodó ezüstkárászt, keszegféléket kordában tartani néhány jelentéktelen százalékban csak de települnek főként süllők, és csukák is vizeinkbe. Persze ritka esetekben néhányan, talán csak lelkiismeret furdalásból, compót, széles kárászt, és réti csíkot is telepítenek. Ez utóbbi összességében sem éri el az egy százalékát a telepítéseknek. Különösen, ha figyelembe vesszük, azt a tényt, hogy a statisztikai adatok darabszám alapján készültek. Tehát kb. 100 darab pontyra jutott 5 darab egyéb hal. Sajnos azonban, ez is csak statisztika ami nem tükrözi a valóságot. Sok természetes vizünkbe ugyanis nem került semmi egyéb hal a pontyon kívül.
    Ugyebár ezek az őshonos ivadék halaink nem tudnak megnőni a busa miatt és éhen vesznek. Jajj a szegény őshonos halaknak, és mindezért a busa a felelős. (ezt folyamatosan fogom ismételgetni, hogy megértsétek végre ki, és mi felelős legnagyobb mértékben őshonos halaink csökkenő populációjáért)

S noha arról is készültek tanulmányok, milyen katasztrófát okoz, ha egy láncszemet megmozdítunk az ökológiai egyensúlyban, ezek nem kerülnek a nagy nyilvánosság elé, mert nem ezt kívánja a közérdek. Annak ellenére, hogy valóban nagy tudású halbiológusaink, tisztában vannak azzal, hogy a ponty versenytársa, szinte mindegyik őshonos halunknak, engedélyezik a korlátlan telepítéseket, vagyis igazából a pénz szab csak korlátokat. A folyamatosan ponttyal terhelt vizekben, valóban fellép az élelem hiány, ami a gyengébb fajok akár teljes eltűnését is okozhatja. Minthogy a ponty sem a levegőből táplálkozik, gyors növekedése sok táplálékot igényel, amit bizony egyéb halak elől esznek el, mert bizony ezek a halak nem csak ugyanabból, de egy helyen is táplálkoznak. Egy bő keszegállománnyal rendelkező vízben, törvényszerűen az történik, a nagyobb és akár éves szinten többszöri ponty telepítések után, hogy lassan, de biztosan megcsappan a keszegállomány. Persze a ponty sem tud elegendő táplálékhoz jutni, így növekedése lecsökken, s akár betelepített súlyából veszít is kezdeti időszakban. Tudva lévő, hogy amennyiben nem elég a tápláléka az ívni készülő halaknak, energia hiány miatt egyszerűen nem ívnak le, hanem felélik ikráikat, vagy bele is pusztulnak az ívásba. A sokszor egész szezonon át tartó ívásra készülő állapotban azonban a legszerencsésebb halak ikráinak is nagy része terméketlenné válik. S így lassan csappanni kezd a halállomány. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy táplálék szerzésben a ponty fog felül kerekedni, kisebb fajtársaival szemben, noha igazából megvisel ez minden résztvevőt az adott környezetben, ahogyan a pontyot, ugyanúgy ragadozóhalaink szaporodási mutatóira is kihat. Azok így kevesebb takarmányhalhoz jutnak a szerencsétlenebb ívás következtében. Ilyenkor a csukákon csak az amúgy is bevett táplálkozási módszer a kannibalizmus segít, csak sokkal kiélezettebben, ami által minimális mennyiség éli meg a következő évet. A rosszul megítélt ponty telepítések állítom sokkal ártalmasabbak természetes vizeinknek, mint a busa. Persze legtöbb vízben a horgászok el is hordják a betelepített pontyokat, sok helyen, már tilalmi ideje sincs a pontynak, nehogy lázongjanak a horgászok, hogy még a saját pénzükön telepített halat sem szabad kifogniuk. Ezeken a helyeken komoly csorbát nem szenvednek egyéb halaink, hiszen a halastóban nevelt pontynak megszokott dolog, hogy táplálják, és gyorsan megtalálják a horgászok által bevetett etetőanyagot, melyet megszokásból, mindenféle félelem nélkül fogyasztani is kezdenek. Vesztükre.
    Még pár szó csak a pontyról, ígérem. Szóval őshonos ponty. Noha valóban vannak tiszta vérű egyedek, kétlem, hogy ezeknek a szaporítása történik, és ezek kerülnek a vízbe. Meg aztán, mit is jelent az, hogy tiszta vérű? A pontyok nemesítése, háziasítása már a 16. században nagy kultúrával bírt. Ekkoriban jött létre a tükörponty és a bőr ponty is. Előszeretettel hozták be a cseh-német pontyokat, amit nem ritkán ázsiai fajtákkal kereszteztek, nem utolsósorban Kínában több ezer éves múltra tekint vissza a pontyok nemesítése. A hosszú idő miatt, s hogy példának okáért a tükörponty sem egy evolúció alkotta hal, erős kételyek merülnek fel bennem, mikor  azt mondom őshonos ponty. Nem találtam egyértelmű írást arról, hogy a tőpontyot valóban a rómaiak szaporították el Európában, viszont több régi szakkönyv ezt állítja, vagyis, hogy állítólagosan a rómaiak ismerték fel a jó tulajdonságokkal rendelkező ázsiai tőpontyot, és kezdték szaporítani Európa szerte, az akkori római birodalomban. Az viszont tény, hogy már a rómaiak is nagy haltenyésztési kultúrával rendelkeztek, s egyes halakat halastó szerű rendszerekben neveltek (a megállapítások szerint inkább csak tároltak). Ez viszont alátámaszthatja azt a hivatalosan nem megerősített tényt, hogy a tőponty Ázsiából származik. ( na az is igaz, hogy az őshonos nyurga ponty is elvileg Kelet-Ázsiából származik, csak meghonosodása akár év milliókkal előbb történt, elvileg Ázsiából a Fekete-tengerbe, majd onnan a Duna vízrendszerébe, s így terjedt el kis hazánk vizeiben).  Az ősmagyar kultúráról, ha hallunk egyből a nyilazó lovasokra gondolunk, a hódításokra, s elfejtjük azt a tényt, hogy kiváló vadászok és halászok voltak őseink. A történelem tudósok, persze hol cáfolják ezt, hol alátámasztják. Cáfolják, azzal érvelve, hogy sok volt a nagy vad, így mért kellett volna halászniuk, viszont minden harcsás tudja, hogy a kuttyogatás is ősi magyar módszer. Mért alakult volna ki, ha nem volt szükségük halra? Rengeteg láp, folyó, patak, tó gazdagította egykoron a Kárpát-medencét. Valószínűleg őseink tudták mihez kezdjenek a halban bőséges vizekkel. S ha a rómaiak megadták az esélyt a tőpontynak a szaporodásra, akkor a Kárpát-medencében terjedhetett el a leggyorsabban. Arról is keveset hallani, hogy már István király idejében is a magyar halászok voltak a legnevesebbek, és végig a török hódításig komoly üzletág volt a magyar halászat. A pontyról ezekből az időkből azonban nincs számottevő adat. Főként a pisztrángot, tokféléket, süllőt, csukát emlegetik, vegyítve egyéb apróhalakkal, mint például a réti csík aminek akkor még szintén komoly kereskedelmi jelentősége volt. A kereszténység elterjedésével terjedt el a ponty is azt lehetne mondani, talán ebben segíthetett a római birodalom a tőpontyoknak. Ugyanis gyorsan felismerték, hogy a ponty könnyen nevelhető gyors növésű hal ezért már az évezred első felében háziasították a nagyobb apátságok, hogy böjti időkben könnyen hozzá jussanak a minőségi hal húshoz. Pontyot írok, de itt az ázsiai tőpontyról van szó, s ezt próbálták már akkor is különböző keresztezésekkel nemesíteni. Az őshonos nyurga ponty azaz magyar ponty nem volt annyira közkedvelt, mocsárízűnek és zsírosnak tartották, és húshozama is jelentősen elmaradt a betelepített ázsiai pontyétól. (nem szabad elfeledni, hogy számtalan minőséges hal úszkált akkor a magyar vizekben) Azonban jöttek a törökök és tönkretettek mindent, hogy röviden fogalmazzak. Több száz évre visszaesett a haltenyésztés kultúrája. Sokkal inkább hiszem azt, hogy azokban a feldúlt századokban szabadult a nemesítgetett pontyok több alakja a természetes vizekbe, minthogy a rómaiak lettek volna a honosítók ( különösen, hogy ők csak tárolták ezeket a pontyokat). Odáig halászati szempontból ugyanis a magyar pontyot emlegeti csak a történelem, akkori nevén pozsár, vagy pózsár néven. A török idők után, az 1800-as években kezdik pontyként emlegetni a magyar pontyot. S lángra is kap újra a halászat, és a 19. század közepén kezdik újra céltudatosan tenyészteni már halastavakban a különféle tőpontyot. Bár még sokáig lényegesen nagyobb a pisztráng termelés. Az "őshonos" pontyaink megalkotása viszont egészen a II. világháború befejezéséig várat magára. 1950-es években válogatták ki és nemesítések révén alkották meg az adott táj jellegének legmegfelelőbb pontyokat, szám szerint 17 fajtát. Lehet sértő, de: bő tíz évvel később már megindult a busatenyésztés is.
Úgynevezett "őshonos" pontyok állományait génbankokban őrzik Szarvason, de szaporítása főként a legjobb tulajdonságokkal bíró hibrid egyedekből történik. Azt mondtam az előzőkben génmanipuláció. Nem arra gondoltam, hogy valóban mesterségesen előállított génekkel dolgoznak haltermelőink, csupán a sokféle kereszteződéssel, úgymond nemesítéssel változtattak pontyunk génállományán. Jól látható ez a pontyokon is, tényleg ahány fogás annyiféle. Palacsintaszerűen kerek tükörponty után egy nyurga tükörponty, nincs is már annyi név amennyivel fajtákba sorolhatnánk őket. A ponty nemesítés a mai napig jelen van a pontytenyésztésben. Példának okáért egyik legjobb tulajdonsággal bíró pontyunk jelenleg ( mit jelenleg? amiről tudomásom van), egy hazai hibrid nősténye, és az Amur folyóban a busákkal egy közegben úszkáló vadponty hím keveréke. Nos, akkor mi alapján ítélünk valamit őshonosnak vagy tájidegennek, ne adj isten: invazívnak? S kedves horgásztársak, mit gondoltok, régi környezettudósaink vakok, vagy hülyék voltak, mikor azt írták a tőponty legnagyobb testtömege akár a 25-30 kilót is elérheti. A magyar ponty leírásában pedig a 10-15 kilós súly szerepel. Legendaként emlegettek egy Komárom környékén fogott 20 kg feletti példányt. Erre mi van most? Az utóbbi évtizedben egyáltalán nem ritkák a 20 kg feletti fogások, s a rekordok, már 50 kg feletti példányokat jegyeznek. Ez az a szerinted őshonos ponty, aminek matracot, bölcsőt, fertőtlenítőt alkalmazol kedves sporttárs. Valójában egy ugyanolyan módszerrel háziasított, asztalra teremtett jószág, mint házi sertésünk. Rövidebb idő alatt, nagyobb húshozam. Ennyi. s hogy halbiológusok szavaival éljek: egyetlen háziasított halunk a ponty. Kedves sporthorgász akkor most gondolj bele ugyanazt csinálod valójában, mintha a vaddisznó vadászat címén házi sertéseket engednének szét, és azokat lőnéd halomra, s akkor fotó a kövérre dagadt vaddal. S akkor nem bírom ki, hogy a nagy C&R-nek is ne nyomjak oda egy lapáttal xD. Szóval példázzunk.
   Képzeld el akkor ezt a vaddisznó C&R vadászatot, ami ugyebár házi sertés. Elmentek a kollégával a tulajhoz, akinek könnyen megközelíthető parkosított farmja van. Némi ital, étel is fogyasztható akár. Megveszed a jegyet majd kezdődhet a "vadászat" persze, nem ölheted meg a "vadat", esetleg, ha kifizeted, de akkor is csak a gazda által kínált példányokat. Szóval némi elemózsiát vásárolsz amivel majd a közelbe csalogatod a jószágot, ami nem is várat magára. Ahogy megfelelő közelségbe ér, rákerül az orrára a huzal, és a kollégával elkezditek vonszolni a jogosan tiltakozó visító állatot a kijelölt helyre. Persze nem megy könnyen, de végül az ész a túlerő győzedelmeskedik. s fáradságos izgalmak árán, sikerül a megfelelő szűk tartóba vonszolni az állatot, aki hullafáradtan, s jogos halálfélelemben, de már erőtlenül az oldalára dől. Ekkor kiakasztjátok szájából a kötelet, pár fotó, fertőtlenítitek a horzsolt kisebesedett bőrt, és mehet szabadon, a szerencsétlen jószág, ami noha szédelegve, de meg is indul, esetleg még a farára csaptok, hogy no Gazsi! mehetsz és nőjj nagyobbra, hogy más is kivonszolhasson!
    Héééééj!!! Micsoda beteges dolog ez? Nem ez a normális. Mai napig lelövik a vadat, levágják a disznót, ami valójában sok helyen még hasonlóan zajlik, csak a végén a jószág elpusztul, mert táplálék lesz belőle. Mert mi emberek bizony húst eszünk, az állatok húsát esszük meg. Nem is látok én ebbe semmi kivetni valót. Az ember ősidők óta azért ment a vízpartra halat fogni, hogy megegye azt. Csak mi, a modern, kulturált ember lettünk annyira aljasak, hogy sportnak nevezzünk el egy nálunk alacsonyabbrendű élőlény megkínzását szórakozás céljából. Minek is nevezhettük volna, ha nem sporthorgászatnak. Az igazság viszont az, hogy a horgászat nem sport. a horgászat egy módja az élelemszerzésnek. Egy létforma, mely segítette már őseinket is abban, hogy egyáltalán itt legyünk. S te barátom!, ha szereted a halat akkor ne kínozd! Ezerféle vízalatti kamera van. Nézd őket, etesd őket, becézd, simogasd. De ne nevezd magad horgásznak. A horgász az más. A horgász nagyon is jól tudja mért megy a vízpartra, mint ahogyan azt is mit fog tenni a kifogott hallal. Pontosan tudja, hogy megöli majd. Ellenben szereti, tiszteli, és megbecsüli ellenfelét. S nem csak magát a halat, a körülötte lévő világot is más szemmel nézi. Ismeri a vízinövényeket, s magát a vízpartot átölelő környezetet. S óvja azt, szeretetből, s tiszteletből. Az amit buta törvényekkel próbál védeni az ember, mind mind ott kéne, hogy lakozzon egy mai horgász szívében is, ahogyan meg volt az már a régmúltban.
    Horgászrendet, törvényeket tanítunk gyerekeinknek ahelyett, hogy a sima emberi horgászetikát nevelnénk utódjainkba. A törvénykezések mindig kétélűek, ha nem tudja senki, akkor meg lehet tenni, amit nem szabad. Ahelyett, hogy azt nevelnénk gyermekeinkbe, hogy nem fogjuk ki a kis halat, hogy nagyobbra nőhessen, és így értékesebb lesz számunkra, azt mondjuk 30cm, vagy 40 cm. Ahelyett, hogy arra tanítanánk őket, hogy engedjük meg, hogy szaporodjanak, s majd utána, mikor biztosították számunkra az utánpótlást fogjuk ki őket, mi dátumokat tanítunk. Sorolhatnám a végtelenségig. S te aki leviszed a gyereked a vízre, hogyan mondod el neki, hogy az egyik halat párnára fekteted, fertőtleníted, s visszaengeded, a másikat meg szidalmak közepette fejbe vered és kukába dobod, vagy jobbik esetben hazaviszed megenni? Nem utolsósorban, immáron tudva, hogy messze nem őshonos egyik hal faj sem.
    Mit mondasz?
    Milyen példát mutatsz, mit nevelsz beléje?
   Nem gondolod, hogy pont olyan ez a busatörvény, mintha egy sziámi kiscicát hazavinnél, aztán meg nem fér össze az öreg kuvasszal, csak marakodnak, ezért úgy döntesz, ha megfogod, megölöd.
    Nem a busa települt be hozzánk, mi hoztuk be, és szaporítottuk el. A busa csak mert itt van túlélni próbál. Nem halakra kéne mutogatni, mikor mutogatásra kerül sor. Mikor visszatekintünk a múltba és látjuk nagy tudású embereink mekkora hibákat vétettek vizeink ellen, kérdem én ki az, aki ki mer állni és hangoztatni, hogy most ez a törvény bizony egy jó döntés volt. Sajnos azt majd a jövő dönti el. Minden nagyon egyszerű lenne, ha törvénybe foglalnánk és működne. Mért nem hoznak törvényt arról, hogy mától tilos a földrengés, vagy az árvíz? Ugye milyen naiv dolog? Nem lehet. Az ember sokkal tehetetlenebb a környezetével szemben mint azt gondolja. S mikor belenyúl, változtat, minden alkalommal hibázik. Azonban mégis folyamatosan belenyúl és hibát hibára halmoz. Istent játszunk és nem biztos, hogy szabad. Ahogyan említettem emberi felelőtlenség és emberi hülyeség. S annyira átlátszó anyagi értékek. Képzeljétek el, bármilyen csúnyán is nézek a lányomra, akkor is visszaereszti a törpeharcsát. Egyszerűen, mert hal az is. Lehet utálni, lehet róla ítélkezni, de tény ami tény: hal. Azonban bármennyire is haragszom a bosszantó törpeharcsákra, ha nem is mutatom, büszke vagyok a lányomra, mert igaza van. Változik a világ, a környezet, s legtöbbet az ember döntéseitől. Nemcsak tájidegen halakról van szó, rákok, kagylók, rovarok, növények, emlősök változtatják földrajzi helyzetüket. S mert mi ember, csíkokra szabtuk a földgömböt, határokat rajzolunk rá, vajon jogunkban áll eldöntenünk mi élhet, és mi nem egy adott területen? Ráadásul ezek az állatok, növények nagy többsége nem betolakodó, hanem főként az emberi ostobaság savanyú gyümölcse. S a betolakodók, mert persze vannak ilyenek is, nagy bizonysággal a klíma változás eredményei. Talán nem kéne okosabbnak lenni a természetnél. Alig 6 éve, még az emberek 80%-a bizonygatta, hogy a globális felmelegedés, csak kitaláció, nem létezik, nem kell tenni semmit. Most meg szinte divat lett a világ megmentése. Ténylegesen viszont nem történik semmi lényegre törő változás. Nem is tud, nem irigylem az utókort. Sok generáció kellene, hogy egy olyan emberiség éljen újra a földön, amelyik nem csak rajta, hanem együtt él a földgolyóval. Na de, ez egy másik téma, igazából, meg nem is.
    Talán folytassuk az amurral, ami szintén tájidegen hal. Mi különbsége van a busával szemben horgászati szempontból? Annyi, hogy a hagyományosan elterjedt módszerekkel remekül fogható, és ki tudott épülni rá egy változásokat nem igénylő, már adott horgászpiac. Máris annak ellenére, hogy nem őshonos, közkedvelt, megbecsült hallá, ivódott a köztudatba, és védelmet: méretkorlátozást kapott. Már nem is készülnek róla nyilvános tanulmányok mekkora szerepet játszik őshonos halaink életében. Annak ellenére sem, hogy köztudottan a part menti sávban keresi élelmét mégpedig a növényeket, s jó adagot fogyaszt is belőlük napi szinten, hogy a nagyra növő hal biztosíthassa napi táplálékigényét. Nincs azzal semmi baj, utálom mikor horgászhatatlanná válik a víz a sok vízinövény miatt xD. Ugye-ugye, megint csak emberi szempontok megítélése a mérvadó. Őshonos halaink, mint már az előzőkben említettem, legnagyobb részben ezeknek a növényeknek a takarásában élnek és szaporodnak. Szóval az amur is, ha nem is a táplálékot eszi el egyéb halaink elől, de szaporodásukat nagy mértékben befolyásolhatja. Nem sokat vívódok az amur kérdésen, de ahogyan a busa, úgy egész nyugodtan az amur is lehetne nem kívánatos faj vizeinkben (névlegesen az is, csak a tények mást mutatnak: az amurnak jár a ponty matrac). Tapasztalatom viszont az, hogy az amur jelenléte sem tudta megszüntetni a növényeket a vízben. S a miatta több szerves anyag által okozott eutrofizációs folyamat gyorsulását sem. Mindazonáltal egész biztosan kihat őshonos halaink szaporodási és megmaradási esélyeire. Persze mindent meg lehet magyarázni, egyébként is: igazából, minden élő szervezet hatással van a másikra. Az amur csak károsan hat őshonos halaink életére, de mivel nem tud szaporodni ezért nem lehet invazív. De vajon meddig nem tud, és hol nem tud?
     Persze sok szempontot ki hagy az ember. Jó tíz éve, még mindenki kételkedett abban, hogy a busa képes szaporodni vizeinkben. Legtöbb vizünkben nem is tudott, s a mai napig nem is tud, és a jövőben sem tud majd . Azonban az utóbbi években egyre gyakoribb a sikeres ívás folyóinkban, talán legsikeresebb a Tiszában. Az, hogy ez létre jöhetett, nem puszta légből kapott elméletem, hogy nagyban köze lehet a globális felmelegedéshez. Sokan kérdeztétek tőlem, mikortól illetve meddig lehet busára horgászni. A válaszom mára igen pontos. Mégpedig, hogy ez földrajzi területenként változik. Minél délebre megyünk annál inkább növekszik a busaszezon intervalluma. Példaként itt Győrben leghamarabb májusban sőt annak közepén indul a szezon, és szeptember elején véget is ér. Délvidéken pedig már márciusban tudtam busát fogni és nem volt ritka a novemberi eredményes busahorgászat sem. A hőfok különbség pedig alig 2 fok. A gyengébb és rövidebb telek miatt egyszerűen több jut a busáknak is a felkészülési időre, hogy sikeresebben induljanak neki a szaporodásnak. A busa szaporodásához nincs szükség azokra a helyekre, körülményekre, amit őshonos halainktól elvettünk. A feltételek, ha nem is kedvezőek számára, de részben adottak. Persze az ötven éve vizeinkben lévő busa minden bizonnyal valamilyen szinten akklimatizálódik is. A kérdés annyi, ha a busa képes volt rá, az amur mért ne lenne?
     Nem utolsósorban, de hogy végre - legalábbis egyenlőre - a végére érjek az írásnak, itt van az ember. Ezerféleképpen öljük természetes és mesterséges vizeinket egyaránt. Bele se megyek a rengeteg vízbe kerülő szervetlen anyagba, sőt még abba sem mekkora pusztulást okozott a Tisza mérgezése, vagy a vörös iszap a Marcalon. Maradok a békés vizeken xD. Az amur képes lelegelni a növényeket, a konyhára nevelt ponty minden vele egyazon közegben élő őshonos halunk felett a keresztet ringatja, a busa az ivadékok elől eleszi a planktont, de amire az ember képes, azt már minősíteni sem lehet. A rengeteg vízlecsapolás, folyó szabályozás, kikötők, strandok, stb. mértéktelen létrehozása, sokkal több haltól fosztja meg vizeinket, mint amire bármelyik más élőlény képes, és nem szabad el feledni azt sem, hogy mindegyik vészharangot az ember emelte a magasba. Törvényekkel próbáljuk védeni halainkat, s közben törvényesen írtjuk őket, tudtunkkal, vagy anélkül. Az urbanizáció hatalmas méreteket harapott le az egész ökoszisztémából, s egyre inkább kiderül, hogy visszafordíthatatlan folyamatokat indított el. Nem érzem magamat elhivatottnak arra, hogy erről beszéljek, inkább csak úgy megemlítettem, hogy bizony a bajok forrása nem néhány halfaj létén múlik. Viszont: megváltoztattuk őshonos halaink életterét. Véleményem, hogy ez okozta legtöbb halfajunk mennyiségének visszaesését.
    A busa legtöbb veszélyeztetett halfajunknak nem is lehetne táplálék konkurense. Mint már említettem, mivel egyszerűen nem egyazon közegben élnek. Ahogyan a réti csík sem táplálék konkurense a márnának. A valóban őshonos réti csík noha táplálkozásban versenyhala akár a pontyféléknek is, még sem azoknak köszönheti, hogy védett listára került. Nem is a busának, inkább annak az egyszerű és szomorú ténynek, hogy megszüntettük az életterét. A lápokat, mocsarakat, időleges ártereket eltüntette az ember, mert azt hitte úgy nagyobb anyagi értékhez jut. Valószínűleg jutott is. Mindegy az ok amiért ezek megtörténtek, legyen az autóút, vagy parkoló, vagy városnegyed, vagy szántóföld, vagy legelő. Kevesebb víz természetesen kevesebb halat is ad. Különösen, hogy pont azokról a helyekről tüntettük el a vizet, ahol legtöbb halunk szaporodni képes. Ugyanilyen áldozat a széles kárász, és a külön fajként nem is emlegetett, s mára ismeretlenné vált aranykárász is. Noha az ő kipusztulásának okát az ezüst kárászban találtuk meg, hiszem, hogy a fő ok, eredeti élőhelyének nagymértékű megváltoztatása volt. Mondom ezt pusztán azért, mert a mai napig ismerek olyan vizeket, ahová, noha nagy példányszámú ezüstkárásszal történő halasítások is voltak a múltban, mégis uralkodó faj maradt őshonos kárászunk. A nagy különbség, hogy ezeken a vizeken nem történt lényegbetörő emberi beavatkozás, és komolyabb ponty telepítés sem. A lápi póc, botos kölönte, nagyon sok halat lehetne sorolni, ami így járt. Persze többnyire inkább állóvízi halakat emlegetek, noha folyóvízi halainkkal is hasonló a helyzet. A megszűnt tartós árterek, a kibetonozott partok, levágott szakaszok, vízerőművek, gátak, s talán legjobban az emberi szennyezéssel leterhelt folyóvizek, csoda, hogy ennyire is képesek túlélni.
     Persze sok mindent észrevesz a mai ember és tenni próbál az ellen amit a múltban elkövettünk. Szép is ez, viszont amíg képesnek érezzük magunkat arra, hogy bizonyos állatfajok létezéséről mi döntsünk addig tévúton járunk úgy érzem.
     Azt mondjuk a busa eleszi a planktont őshonos halaink elől. Azonban sok folyóvízen a vízszint nagy mértékű és rossz időben történő módosításával, már eleve megöljük az víz következő generációját. Halaink a sekély könnyen felmelegedő partközelben ívnak, s amikor elvesszük fejük fölül a vizet, egyszerűen megöljük őket, vagy jobb esetben csak ívóhely nélkül maradnak, s így a szaporodás nagy százaléka elmarad. Azt nem számolja senki sem mekkora károkat okozunk ezzel a vízi élővilágnak, azonban okkal lehet gyanakodni, hogy nem sok hal elől kell a fránya busának elzabálni a planktont. Persze nem állítom, hogy ezek a víz szabályozások minden ok nélkül történnek, természetesen leggyakoribb esetben igen is súlyos okai vannak ezeknek az intézkedéseknek, ennek ellenére azonban sors döntő következménnyel vannak a víz élővilágára. (csak zárójelben hagy említsem meg, hogy pont egy ilyen víz az évben elnyert egy félmilliárdos támogatást, hogy őshonos halaink népességét segítse helyreállítani, térképezze fel az idegenhonos invazív fajokat, stb. stb. nem méltatom mire lehetne használni azt a pénzt. De amennyiben a víz életének rendszerében nem születnek változások, akkor bármilyen mennyiségű pénz hosszútávon kidobott pénz.)
      Ha több a víz, még a plankton is több. Érdekes tény, hogy a legsikeresebb ívások akkor vannak, ha nagy a vízszint, és az, az ivadékok fejlődése során még tovább emelkedik. A nagyobb víz, rengeteg új táplálékkal tölti fel a vizet, és pontosan azt a részt, ahol az ivadékok nevelkednek.  Ezt sem támasztja alá a tudomány, de ennek ellenére ezek a tények.
    A busa eredendően folyami hal, azonban jól megél állóvízben is. Joggal tehetnénk fel a kérdést miért? Véleményem, hogy a folyóvíz csupán a szaporodását segíti, valódi táplálkozó helye viszont a folyókon is a lelassuló, mondhatni állóvízszerű részeken van, a nyugodtabb vízterületeken. A busa ívás eltérő lehet időben, a felmelegedésnek indult vízben történik mindenesetre, nem sokkal később, mint ahogy a ponty ívás zajlik (vagy zajlana). Olyan állóvizeken ami összeköttetésben van folyóvízzel egészen jól megfigyelhető, különösen, mert a busa jelenléte nem kíván műszereket, elég ha nézzük a vizet. Mindig tömegesen vannak jelen, ilyenkor azonban, mintha még nagyobb csapatok lennének. Érdekes, hogy egyes napokon csak ikrások, míg máskor csak tejesek foghatóak. Na persze ugyanez megfigyelhető egyéb halaknál is. Nem vagyok halbiológus, sajnos sejtelmem sincs miért van ez. Ekkor már többnyire volt jó pár sikeres busahorgászattal töltött nap, majd mintha elharapnák, eltűnik a busa akár két hétre is. Nyoma sincs a vízen. Egyszerűen, mert felúsznak a folyóba. Azokon az állóvizeken ahol nem tud folyóvízre lelni, ilyenkor nem ritka, hogy százával úsznak el a horgunk mellett úgy, hogy pillantásra sem méltatják a legszebb etetőanyag felhőt sem. (Olyan állóvízen ami zsilippel van elválasztva a folyótól, ilyenkor tömegesen megjelennek ott, gyakran kiugorva a vízből vágódnak neki a zsilipkapunak, megpróbálva átugrani az akadályt) Máson jár az eszük. Ahol meg tehetik igyekeznek a folyó még hőmérsékletben megfelelő felső szakaszára úszni. Ott történik az ívás. A megtermékenyült ikrák, pedig sodródva az oxigéndúsabb vízben fejlődnek, majd az alsóbb szakaszon kelnek ki, és a sikeres túlélő ivadékok egy egy nyugodtabb területen kezdenek táplálkozni. Gondolom én xD. Persze a fajfenntartásnak eleget tett halak ívás után lassan újra megtalálják táplálkozásra alkalmas csendes vízterületeiket. Hogy ugyanoda térnek vissza, vagy sem, azt nem tudom, de hogy az általuk kedvelt helyeken újra megjelennek a busák az biztos.
    Ez a kis gondolat menet után elmondom mire engedett ez engem következtetni: egyszerűen a busák abban az időszakban, míg őshonos halaink ivadékai planktont, pontosabban ugyanazt a planktont fogyasztják, nincsenek is ott a vízen, vagy megzavarodva az ősi ösztönök, hormonok működésétől, nem is táplálkoznak.
     Furcsa viszonyok uralkodnak a vízben, földön egyaránt. Példának okáért ugyanaz a nagyobb méretű zooplankton, mely a pettyes busa egyik legértékesebb tápláléka, előszeretettel fogyasztja a néhány napos őshal ivadékot is, a tőle egyszerűbb planktonszervezetek mellett. Persze ez is csak aprócska néhány napos időszak, mert az gyorsan kinő a szájából és máris fordított a dolog, már ő fogyasztja a planktont. A pettyes busának sőt a hibrid busának a szemére vetették, hogy elfogyasztja ezeket planktonokat. Elsősorban, mert elfogyasztja az őshonos halak elől, második érv pedig, hogy mivel elfogyasztja a zooplanktont, így azok nem eszik meg a fitoplanktont, amitől még inkább elalgásodik a víz, és katasztrofális következmények lesznek, amit most nem sorolok fel. A dolog érdekessége, hogy ez odáig fajult napjainkban, hogy azzal kísérleteznek, hogyan tudnák ezeket a ragadozó zooplanktonokat megölni természetes vizeinkben, anélkül, hogy károsan hatnának a többi élőlényre, akár másféle planktonokra. Meg áll az ész, hogy ilyesféle kísérletek folynak. Persze halastavakban bevett szokás fertőtleníteni a vizet, mielőtt a pontylárvákat kihelyezik bele, majd a planktonokat úgy adagolják, nehogy azok falják fel a pontyokat. Ez is probléma, meg az is probléma, de mi, az okos ember majd megpróbálja orvosolni. Vajon nem vetődik fel a képletekben leírt, de valós vizet sosem látott alapszabály? ha kevesebb a zooplankton, több lesz a fitoplankton. Vagy akkor még sem? Akkor sem, ha egy teljes fajtáját a zooplanktonnak kimérgezzük? Ismét csak irányítani szeretnénk azt amit nem tudunk. Véleményem, hogy nem azért alakultak ki azok a szervezetek, mert feleslegesek a vizeinkben. Mindazonáltal nem sokkal rövidebb időszak az sem amíg a zooplanktonok halat esznek, mint amíg őshonos halainknak táplálék konkurense lehet a busa. Természetes vizeinkben pedig szinte lehetetlennek tartom ezt a feltételezett konkurenciát. Első nyomós ok, a két különböző élettér, majd másodikként, hogy egybeesik a busa ívás időben, őshonos ivadékhalaink kikelésével és kezdeti planktont fogyasztó létformájukkal, ekkor viszont a busa nem táplálkozik. Érdekes, hogy erről egyetlen tanulmány nem készült. Ugye, csak az én söröm te söröd. Nem ritkán kísérleti céllal mondhatni medencében elemezték milyen planktont eszik a busa, vagy frissen kifogott egyedeket tanulmányoztak, de senki nem ír arról, hogy hol történt ez, pontosabban az adott víz melyik részén. Hol úszik, hol él? Hát a vízben. Nem tudom elhinni, hogy nincs egy cseppnyi józan ész ezekben a nagy tudású emberekben, hogy igenis ki megyek a vízpartra és megnézem, hogyan és hol élnek. Akik meg kimentek nem látnak a szemüktől? Meg aztán mi jön ezután? Az a  vízibolha faj, mely szintén elkap néhány pontylárvát? Vagy a szegélyes csíkbogár, mely úgyszintén levadászik néhány ivadékot? Noha alátámasztott tény, hogy egy nyitott vízrendszerben egyetlen élőlény sem tudja kiirtani a másikat, pont az időjárás, a természet örökké változó szeszélyeinek köszönhetően ugyanis, hol egyik, hol a másik faj számára alakulnak ki kedvezőbb feltételek, mégsem képes az ember beismerni önhibáját, és azokat a problémákat orvosolni, ami valóban nagy mértékben befolyásolja a bennünket körülvevő élővilágot.
      Egyetlen ok, amiért a busát látjuk szaporodni, nem egyéb halainkat, hogy a busának adottak a feltételek egy sikeres íváshoz. Őshonos halaink populációja nagyon is megérzi azoknak a sekély különböző vízinövénnyel telített élőhelyek elvesztését, amire a busának nincs szüksége. Amennyiben mégis előfordul majd, hogy a busa szaporulat olyan méreteket ölt, hogy veszélyeztetni fogja őshonos ivadékainkat, az is csak az ember hibája lehet.
    Azt kihagytam, hogy a planktonok ténylegesen nem képesek helyváltoztatásra, mozgásuk szinte kizárólag a vízben lévő áramlatok függvénye. (erre alapszik a busa tartózkodási helyét meghatározó "alaptörvényem" is, mely szintén úgy szól, hogy a vízben húzódó áramlatok függvénye. Egyszerűen, mert ott a táplálék.) Szóval a busa nem megy be a hínárosba, a plankton nem tud kijönni, mindenképp megmarad az ivadékhalaknak. Viszont, amennyiben az ember ezeket a helyeket megszünteti, akkor egyszerűen, halaink szaporodásának nem jut tér. Szilárd meggyőződésem, hogy mára a köztudatba is berögzült mondás a Jurassic Park filmből, talán a legtalálóbb, és leghelytállóbb megfogalmazás: az élet utat tör magának. Amennyiben hagyjuk: az élet utat tör magának. Hiába a milliárdos támogatások, ha nem adjuk vissza azokat a feltételeket halainknak, amelyekben élni és szaporodni tudnak természetes módon. Azok a halfajok, melyek nem igénylik az elvesztett területeket, könnyebben visszatelepíthetőek, a megfelelő utánpótlással, míg a legtöbbet hiába is próbálunk telepíteni.

     Lelkiismeretem megnyugvása érdekében kicsit visszatérek a C&R-re. Elmondom nektek, hogy én is gyakran, az esetek nagy többségében visszaengedem a halat. Cseppet sem azért, mert C&R horgásznak tartom magam. Amennyiben van valaki a parton szívesen neki ajándékozom, ha nem kell senkinek, akkor meg úszik tovább. Azonban nem csinálok belőle divatot. Különösen nem egy mesterséges tavon, ugyanis ezeket a helyeket alapból kerülöm. A valódi horgászathoz úgy tartom ezeknek a biológiai egyensúlyt nélkülöző akváriumoknak semmi közük nincs. Annyi örömöm van ezekben a tavakban, hogy a 21. század által generált divathorgászok, akiknek leggyakrabban, még a halismeretük is hiányos, nem pedig a vizet ölelő környezet élővilágának összetettsége, legalább elkerülik ezeket az örök értékeket rejtő igazi vad vizeinket. Persze, akinek nem inge, nem veszi magára. Azt is tudni kell azonban, hogy a visszaengedett halak nem mindegyike éli túl az elszenvedett tortúrát. A túlélési arányt sok tényező befolyásolja. Nem hiába sok helyen már az értékes halat ki sem szabad emelni a vízből. Persze a pontyok nagy részben túlélik, régebbi kutatások szerint is 95% tovább éli életét, a mai kifinomult bánásmóddal, pedig hiszem, nagyon csekély az elpusztulásuk aránya. A ragadozó halak, a harcsát leszámítva viszont már sokkal rosszabbul viselik a horgot. Ugyebár még az egyszárú horgon is gyakori egy-egy mélyre nyelt akadás. Kutatások szerint a visszaengedett ragadozók 25% belepusztul az okozott sebbe (bő 10 éve volt ez a statisztika, mára szerintem itt is enyhült a kár, köszönhetően a mind gyakrabban nélkülözött hármashorgoknak). Mondok egy elgondolkoztató példát. Lemegy az egyszeri horgász, mondjuk példának okáért a Tisza-tóra, és fog 2 darab méretes süllőt. Mivel annyi a megengedett egyazon nemes halfajból, hát vidáman mehet is haza. Jó ebéd készül belőle, stb., a Tisza-tóban pedig kettővel kevesebb süllő lesz. Elmegy a profi C&R pergetőhorgász is, felszereltségének, gyakorlatának, tudásának, és szerencséjének köszönhetően megfog akár húsz süllőt is. Mind visszaereszti. Viszont a statisztikákat, ha feljavítjuk 10%-ra, az eredmény jó esetben is ugyanaz: a Tisza-tóban kettővel kevesebb süllő marad. Mindenesetre elgondolkoztató.
     Bevallom, én azt találnám méltányosnak, ha a természetes vizekben kellene visszaengedni a halat, és a horgásztavakon a megvásárolt jegy árán elvinni őket. (Na, persze akkor a bértavakon is elszaporodna a törpeharcsa xD.) Ez lenne a logikus. Hiszen ezek a tavak, puszta haszonszerzés miatt alakulnak ki. Kiszámítható üzlet az egész. S ha minden hal vissza van engedve, komoly haszon a tulajnak a napi jegy ára. Szinte nincs kockázati tényezője. Ráadásul, még bizonyos szinten etetve is vannak. Lényeg ami lényeg, sokkal nagyobb tisztelettel kellene kezelni vadvízi halaink. Mi mégis a műhalakat, a műtavakon védjük inkább. Ott rendet tartunk, nem szemetelünk, míg mindennapos, hogy szemét hegyeket raknak a járatlan partok mellé.
     Mivel is zárhatnám? Emberi hülyeség. Egy horgász a halat halnak kell, hogy ítélje, mert az a valóság. Őshonos halaink nem mindegyike nagyra növő példány. A valóban védeni kívánt halak nagy többségét egy átlaghorgász nem is ismeri. Attól meg a legkevésbé kell tartania, hogy az ivadék pontyok elől eleszi a planktont a busa, meglehet ugyanis, hogy sokkal több az a ponty ami halasítással több nyarasan kerül természetes vizeinkbe, mint az ami ott nevelkedik fel. S ez pedig cseppet sem az idegenhonos halak hibája, hanem egyértelműen az emberé. Szép dolog, ha megpróbáljuk megőrizni azt ami volt, csupán be kéne látni, hogy megváltoztunk mi emberek is, a környezetünket pedig magunkhoz idomítottuk. Ősrégi halaink, nem tudnak meglenni azok a körülmények nélkül, amelyhez végül is az evolúció során kialakultak.
     Nem bírom abbahagyni! xD Szóval egy kicsit a Balatonról. Hiszen a busa káros hatását leginkább ott vizsgálták.  A balaton élővilágának javítására ( nem részletezem a pontokat, aki akarja előkeresi, és elolvassa a megfelelő helyen ) másfél milliárdos támogatást sikerült kapnia a megfelelő szervezetnek. Én magamban csak azon röhögök, hogy elkezdik számolni a planktonok darabját és szemére vetik a busának. Viszont egyetlen tanulmányt sem látok arról, hogy a komoly motorcsónakok, vagy akár az az egyetlen engedély nélkül száguldozó, dízel hajtású hajó vajon mennyi ivadékot öl meg? Mennyi megtermékenyített ikrát söpörnek le a növényekről az általuk keltett hatalmas hullámverések? A garda is megfogyatkozott. Vajon majd ezt is a busa szemére vetik? Vagy ragadozó zooplanktonra? A garda kicsit hasonlóan ívik, mint a busa. Lényeg, hogy ikrái a vízen lebegnek. Valaki látott már olyan tanulmányt, hogy a vízi motoros járművek hatása a gardára? Nincs. Mert kell a pénz. Kell a turizmus. Pedig el lehet képzelni, mi történik a fejlődő ivadékokkal, mikor végig rohan egy gyors motorcsónak, mikor még a kifejlett halak is sokszor áldozatul esnek neki. Állíthatjuk, hogy mindig is volt turizmus. Csak nem ilyen az is tény. Teljesen átalakult nem csak a part menti szakasz, de az emberi közlekedés miatt a nyílt víz sem olyan, mint egykor lehetett, és mi mégis azt akarjuk, hogy olyan legyen, mint egykor volt. Érdekes módon a balatoni harcsák megmentéséről keveset hallani, noha a harcsákról is regéket mesélnek a régiek. Ott is a ponty, és a süllő. Mindenesetre legalább annyi pozitívum van a dologban, hogy a tenni akarás meg van. Viszont most is majd a busákat vizsgálják, egyéb idegenhonos élőlényeket sok-sok pénzért. Pedig lehet csak a saját körmünkre kéne nézni és nagyobb eredményt érnénk el. Az jut erről eszembe, mikor régi tudósaink a fogast és a süllőt vizsgálták a Balatonban. Elsősorban megállapították, hogy a balatoni fogas nem egyezik a folyókban élő fogassal. Másodsorban pedig addig bizonygatták maguknak, hogy a süllő nem egyazon faj a fogassal, hogy elhitték. Több tényt is felsorakoztattak érveléseikhez. Elsősorban a süllő mindig kisebb, mint a fogas, a süllők noha egyszerre, de nem együtt ívnak a fogasokkal, az ízük is más, és hasonló badarságok. De elhitték, mert annyira okosak voltak, és mert akkora kiemelkedő becsben állt akkoriban a balatoni fogas. Amikor az egyszeri halászt kérdezték a véleményéről csak a bajsza alatt mosolyogva mondta: a süllő a fogasnak a fia. Azt érzem, most is a sok pénzért csak a levegőbe beszélnek majd, és olyan dolgokat elemeznek, melynek minimális jelentősége van a valódi vízi világhoz, és a pénzből azt kapjuk majd amit diktál a 21. század divata, vízpolitikája.  Na, de ez is egy hosszú és bonyolult téma, nem melegszek bele xD.
    Én csak annyit szeretnék, hogy te aki idáig elolvastad, gondolkodj el rajta, mire tanítod gyermeked! Mire neveled az utókort?